Mécs László

 

 

ALÁZAT

 

Néha kínai fallal körítem a kertemet.

Kizárom az embert, hogy szeretni tudjam az embert,

mert tetőtől talpig gonosz és mégis szeretni kell!

Álmaim bozótjába bújok, mint Ádám a paradicsomban.

Egy hang tükörként kérdez a magasból:

ki vagy te??

Én a szenvedések szűrőin szűrtem a véremet.

Aranymosónak álltam életem folyójába.

Meríteni próbáltam a jóságból és a szeretetből.

Egy kanál csak kanálnyit meríthet a tengerből,

egy jánosbogár csak bogárnyit csenhet a napfényből,

én ember vagyok s csak embernyit meríthetek Istenből!

Ez vagyok én.

A szenvedések szűrőin szűrtem a véremet:

mégis paráznaság iszapját sodorja, mint az árvíz.

Aranymosónak álltam életem folyójába:

mégis hiu vagyok, mint a többiek,

szeretem, ha szemet húnynak hibáimra,

örülök a tömjénezésnek.

Ez vagyok én.

Tetőtől talpig ember vagyok s magamat is szeretnem kell!

Könnyeim varázslatos vegyi vize végigcsorog a lelkemen

s most látható lett egy titkos írás.

Valaki valamikor titok-tintával írt a lelkemre,

most látható lett az üzenet:

,,Eddig nem találtál semmit, mert magadat kerested!

Hazudtál:

első volt az Én, második a Felebarát, harmadik az Isten!

Ezért nem találtál semmit.

A szentek és más hősök más sorrendet hajszoltak:

első az Isten országa, második a Felebarát, harmadik az Én.

Ez az út, az igazság és az élet.”

Ennyi aranyat mostam ki máma a folyóból.

Ezt az aranydrótot kifeszítem magamtól a végtelenig.

Az egyik végén van Isten,

a másik végén egy kis villanylámpa: én.

Ha ő akarja, világitok betegek ágya felett;

ha ő akarja, nászi népnek világitok;

ha ő akarja, világitok minden magyaroknak;

ha ő akarja, ívlámpa leszek a beborult Európa felett…

Ha ő akarja, egy fekete kéz kinyúl az éjszakából

s a lámpát összeroppantja örökre…

 

 

Összes versei, 1920-1940. 2. kiad., 1927 [212-213.]