Mécs László

 

 

MEGLÁTTAM A FÉRFIT

 

Ezüstös őszi hajnalon

pókhálót szőtt az unalom,

kopott volt szívem és dalom

– s kimentem, hogy az ugaron

s az utakon szívem színezzem...

 

Lombzápor, hulló életek:

szivárványos színförgeteg

színesre fesse, míg a dér

ezüstöt szórjon rá – s a szél

gyászindulókat orgonáljon.

 

Borzongtam, jártam álmatag,

bámultam barna árnyakat:

ködlő egen bús varjakat,

őszből futó víg darvakat

s a daltalan, bimbótlan földet.

 

...Egyszerre a titok-lakat

keleti égről leszakadt,

szívemből édes dal fakadt,

csodák járták az utakat:

mert jött a Magvető, a Férfi...

 

A földből nőtt és égig ért,

nézése száz tavaszt ígért,

markába népek sorsa fért,

folyton szívébe nyúlt: s a vért

nagy lendülettel szórta széjjel...

 

Így lépett árkon, bokron át,

folyók felett, hegyormon át,

se síró fák, sem orgonák,

sem új királyi koronák

nem állták útját: ment nyugatra...

 

Leányok, vén és ifjú nők

ezerszám jöttek, kérve őt,

elébe dobták szívüket,

– ő lépett, mint ki vak, süket,

s piros virág-szívekre gázolt...

 

Éreztem, hogyha lehajol,

s csak egy virágot megszagol:

egy röpke pillanat alatt

szíve helyén szivacs marad,

és ember lesz: kis földi féreg...

 

De ő csak ment és égig ért,

nézése száz tavaszt ígért,

markába népek sorsa fért,

folyton szívébe nyúlt: s a vért,

a vért lendítve szórta széjjel...

 

 

Üzenet, 1925 [18-19.]