Mécs László

 

 

A SZEGÉNY EMBER KERTECSKÉJE

 

Egy város-végen vándoroltam egyszer.

Szivem legendák ritmusát kereste,

mikhez keretként állt a nyári este,

a szálló hold mesékkel biztatott.

 

Békák zenéltek messze mocsarakban

s a városvégi pecegödrök táján

egy koldusviskó állt magában árván.

– Az égi pók aranylón szőtt mesét.

 

Aprócska kert volt a kis kunyhó mellett:

három-négy lépés hosszú volt csupán csak.

Körötte vad csalánok és bogáncsok,

de benne rózsa, rozmaring virult.

 

Egy rongyos koldus jött felém a házból:

két rossz mankóján szív-harangként ringott,

kezében tartott egy szál rozmaringot

s míg nékem adta, csöndesen beszélt:

 

„Fogadja el, szerencsét hoz az úrnak,

két mankómon csavargok szerte nappal,

kapok száraz kenyért, krajcárt kalappal,

– hadd adjak egyszer én is valamit…”

 

A rozmaringot gomblyukamba tűztem,

ne vesszek össze az öreg bolonddal.

Ő szívesen marasztalt s tisztes gonddal

az udvarán egy padra ültetett.

 

Az égen a meséknek holdja bolygott,

szívemben szólt egy csöpp álom-tilinkó

s én megkérdeztem őt, hogy e pirinkó

szép kertbe mért nem vet krumplit, babot?

 

Zenélt szívemben a titkos tilinkó,

a kéklő égen álmok holdja bolygott.

A vén koldus beszélt és úgy mosolygott,

miként a szentek, vagy egy bölcs halott.

 

„Percek peregnek, szárnyas felleg szállong,

folyók futosnak, míg csavargok szerte:

– de estére úgy lépek e kis kertbe,

mintha szívembe lépnék csöndesen…

 

Van egy kis kert mindenkinek szívében,

hol csak virág van, rózsa, majoránna,

mintegy szirommá testesült hozsánna

és csupa jóság, édes szeretet…

 

Jézusnak volt a legnagyobb kertje

s utána tán Asszízi Szent Ferencnek,

de mindenkinek: gyilkosnak, fegyencnek

szívében áll egy elzárt kicsi kert…

 

Egy kert, hová nem vet viharmagocskát,

és sárkányfogat, szúrós irigységet,

hol bűnök napja perzselőn nem éget

s úgy nő a jóság, rózsa, rozmaring…

 

Mindenki titkon őrzi ezt a kertet

és tartogatja vendégnek, rokonnak.

– De a cseléd vagy koldus nem kap onnat,

csak a sövényből tövist vagy botot…

 

Jó volna, hogyha minden kert kinyílna

mindenkinek: testvérnek, idegennek

s a vándorok, míg élet-úton mennek,

kapnának rózsát, ezerjófüvet…”

 

– Igy szólt. Majd csönd lett és a kertbe néztünk,

amely szagos volt, bármilyen pirinkó

s a szívemben egy víg álom-tilinkó

csak szólt, csak szólt egy nyári éjen át…

 

 

Összes versei, 1920-1940, 1925 [128-129.]