Mécs László

 

 

BÖLCSŐDAL A SZIVEMNEK

 

Minden alszik éjszakára…

Mint kísértet, egyre jár a

        bánatutca vándora.

Léha szél sok árnyat ingat,

bús kuvik szól: vágyaimnak

        temetési kántora.

Majd süket, halotti csend lesz…

Szívemet riasztva repdes

        búm: a barna bőregér.

És a néma éjszakába

sirni kezd magányos, árva

        kis szívem, mely egyre fél.

Csöndesülj le csöpp virágom,

a világon kacsalábon

        már az álom-vár forog.

Fent a Hold, a ferde sarló:

biztató remény e gyarló

        földtekén, arany horog.

Ringató fantáziámat

ráakasztom… és ha hármat

        számolok, csücsülj belé…

… Leng a hinta… ring a hinta…

száll a hinta… hull a hinta…

Álom-szirmokat lehint a

        hold a kisgyerek felé…

Csak csicsijja, csak bubujja,

álmodások selymes ujja

        símogasson édesem,

én meg addig itt a Holdra

nézve: tart-e jól a horga,

        csendes álmodat lesem…

 

 

Összes versei, 1920-1940, 1923 [31-32.]