Mécs László

 

 

BALLADA AZ ÉLETRŐL TÜCSÖK-ZENE MELLETT

 

Tikkadt május-alkonyatkor vastag bottal vándoroltam;

fűre, fára a csönd csókolt harmat-ajkú hallgatást.

Ám a tücskök fittyet hánytak csöndre, éjre, hangicsáltak

s csöndet csúfolón zenélték: cip cirip, cip cirip...

... Messze, messze görbe hátú, fáradt lábú vándorképpen

vánszorgott az égnek alján véres arccal már a Nap.

Tűzisten, mondd, hova lett a hegyre, habos fellegekre,

égtetőre szökve hágó táncos lábad ereje?

... Cip cirip, zenélt a tücsköm... bársonyos, aranyló lábbal

lépkedett a hajnalcsókos Isten fönt a fellegen,

villám volt a lába lépte és a villám átszökött és

a felhőt megsarkantyúzta s az repült, mint vad vihar.

S lába tánca átszökött a jegenyékbe, gabonákba

s hogyha zúg a szél dudáján ördögtáncok ritmusa:

nagy kacéran a dudással játszanak csak s hajladoznak.

– Tűzisten, hol van szemednek életbűvölő tüze?

... Cip cirip... a ragyogását reggel óta pazarolta,

teletömte titkos tűzzel földünk minden zegzugát,

mint a gondos háziasszony cukrot főz be a befőttbe...

Nézz a pipacsok szemébe: ott leled a Nap tüzét

s nézz az édes orgonákra: lányos ajkuk hosszan itta

a Nap tűzborát: s lilácska álom lett virágfejük...

Bazsarózsa barna bíbort, nefelejcsek enyhe kéket

készítettek a tüzéből, mint boszorkás mesterek...

Gyüjtik már tüzét a birsek, a diófák és a szöllő

és ha jő a drága ősz és hogyha jő a Mikulás:

bugyborékol gyöngyözőn, mint gyermekajk pergő kacaja...

s gyermekszemben új formában fölragyog, mint szent öröm…

Most kapával vézna vállán, mint a méla vénség szobra

ballag búsan botorkálva egy kifáradt vén paraszt.

Mondd meg nékem kis zenészem, tudós-képű kis cigányom,

hova lett az ifjusága, táncos lába hova lett?

Hova lett a szem varázsa, dombos melle dagadása,

fütty az ajkról s kalpagról a lánybolondító virág?

... Cip cirip... mind elvetette, barázdába boronálta,

ötven éve hogy kapál és barázdál és boronál...

Bevetette ifjuságát, táncos lába lendülését,

dombos melle dagadását, szemkacsintás kék tüzét

s ötven éve egyre nőtt a drága jó kenyér belőle,

nőtt a krumpli, nőtt a mák és nőtt az édes borsó, bab

s nőtt az ifjú, nőtt a lánya hetyke lábbal, dombos mellel

s lánya arcán még kalapja kis virágja is kinyilt...

Füttye újra hívogat lányt fia ajkán holdas este

s torkán az ő hangja kurjant pitypalattyos hajnalon...

... Arról tudsz-e, kis cigányom, hogy mily széles lendülettel,

mint a jóság magvetője lépek át a falvakon

s dudva-verte parlagokba piros búzát tiszta szívből

telt marokkal szórok, szórok... mondsza, lesz-e új vetés?

... Cip cirip... hull a piros mag holt ugarra, az útszélre...

Egynehány hull jó talajba s lesz belőle szeretet...

Cip cirip... oly mély az élet! Bár sekély a tücsökének,

tenger lesz, ha szívvel méred, el sem éred mélyeit:

mert ha lidérc-járta éjjel még a békák sem zenélnek

s a haláltól minden sáppad: én zengem csak: cip cirip,

cip cirip, cip cirip...

 

 

Összes versei, 1920-1940,

1923 [22-23.]