Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44549

Mécs László

 

 

ERDŐSZÉLEN

 

Duzzadó zöld pázsit puhaságán fekszem.

Mögöttem mosolyosan ragyog az álomerdő.

Napfény remeg, harmatosan csillog az űr,

csak egy távozó fekete fellegen

gubbasztó titánokként alusznak

a kifáradt viharok.

Pacsirta-csapat csivog az azúrban,

(az én sok pici tavaszi vágyam.)

Egy bokron trilláz a madarak baritonja,

kicsi nyelve rubintos kulcsával

nyitogatja a csend titkos mesevárát…

(dalolj fekete rigó, dalolj bolondos szivem!)

Álmodik az anyaföld… s körülöttem

a zöld füvön kinyilnak színes virágálmai…

Hallga csak… Valahol egy forrás buzog, útat tör,

csurranva csap a konok kövekre

s friss feszüléssel vág a nagy világnak.

(Hol talállak meg, óh én elinduló életem…?)

Tavaszosan táncol a szeleburdi szél

s duruzsolva mókáz a szende virágokkal.

 

A völgyben vastörvényű síneken

pirosan hejehujjázva rohan az élet…

Nem messze az úton kapások lépte döng.

Szótlanul ballagnak; földszínű fejüket

telebarázdálta a kemény kenyérgond.

Mennek. Vállon vitt kapájuk kinyúlik

s rárajzolódik a ragyogó horizontra.

Ó, nekik nincs fülük: rigófütty számára,

nekik nincs szemük: virágokra vetni,

nekik nincs lelkük: álompázsiton megpihenni.

Csak izmoktól duzzadó karjaik feszülnek:

anyaföld csiráit napfényre kicsalni,

kenyeret kaparni…

 

Mondd meg rigó, minek dalolsz?

Nótáidat felissza a halál rémes csendje…

Mondd meg virág, minek virulsz?

Színeidet nem isszák be álmodozó szemek…

Mondd meg szellő, kinek mókázol?

A vihar kitátja szörnyű száját s örökre elnyel…

És mégis, és mégis halljátok a hegyi beszédet!

Felszököm s két karom ég felé kitárom:

szellő futoss, felhő suhanj, patak rohanj,

virág virulj, rigó trillázz, szívem nótázz,

minden csíra csírázzon, minden erő lendüljön,

hogy teljesüljön a törvény, hogy teljesüljön az élet!

 

 

Összes versei, 1920-1940. 2. kiad., 1923 [21-22.]