Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44548

Mécs László

 

 

SZEMBEN A SZÉLLEL

 

Magam állok a réten szemben a széllel:

fütyörészve terelgeti, hajtja felém

Szél-pásztor a szirmok ezerszinű nyáját.

Izgulva, remegve igyekszik a nyáj,

bólint pirosan, sárgán, üde-kéken:

mesemondón muzsikálnak a színek a szélnek.

 

Fürgén kicsi pásztor! Fütyöréssz a kicsiknek!

Mondd: eljön az ősz, a csúnya Kaszás

s elnémul örökre szineik muzsikája…

– Tereld be a nyájt örök-éltü karámba:

csodákra kitárt szemeim kapuján

mind, mind meneküljenek ifju szivembe…

 

A mezőn gabonák zöld tengere zúg.

Hullámon a hullám, száguldoz a szél,

ringatja remények, sok-sok arany álmunk

harmatragyogásu hajóit a fényben,

pipacsok pirosan kacagó sellő-seregét

s az égre kiröppent pacsirta dalát.

 

Szellő, te vagy a viharok vezetője.

Csupa játszi szeszélyed felhőt fuj az égre:

harmat hull, eső hull – s fölzsendül a fű.

– Honnan jössz elő? – Az ember-erdőt

te zúgatod erre, te rengeted arra:

s a szivek puha fészkén pihésednek a vágyak…

 

(Jár-kél: ami él – ami áll: a halál az.)

Pihenéstelenül ver a végtelen űrben

a Mindenség soha sem nyugovó szive: Isten;

onnan jössz, erők hajtó szele: élet,

mindenség vére! Rajongva köszöntlek!

Zúgj s új tüzü vért viharozz a szivemre!

 

 

Összes versei, 1920-1940, 1923 [17-18.]