Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44547

Mécs László

 

 

PORSZEM A NAPSUGÁRBAN

 

Testvér, szívem úgy vegyétek,

hogy az zengő részecskétek,

mint a drága földnek része

a virág s a fecske fészke.

Zengő álmotok legyek!

 

Jártam én is esti pírban,

ifjú bútól én is sírtam,

de most minden örömöcske

rám talál, s mint porszemecske

napsugárban: csillogok.

 

Elujjongom, mit csináltam:

téli fagytól csontra-váltan

állt a kertem. Én kimentem,

alvó ibolyát kiszedtem

s átültettem gyökerét.

 

Melengettem, csalogattam

alvó lelkét... míg kipattant

lila szeme nagy szerényen...

Nevetett és a szemében

rám mosolygott a tavasz...

 

Iskolánkban tanítottam.

Megfagyottan jött be ottan

a sok kicsi rongyos gyermek.

Arcocskájukon megdermedt

bimbós, bomló kacajuk...

 

Szeretet (a mosoly apja)

őket ritkán simogatja,

kicsi, drága proletárok,

a sors döntött: öröm-árok

néktek ritkán hoz hajót.

 

Mosolyommal simogattam,

áprilisként mókázgattam,

minden fagyot letörültem,

s úgy örültem, hogy körültem

hatvan gyermek kacagott...

 

Szentantalos öreg néne

fagyosan jött, hogy fa kéne,

(félre számmal, ésszel, érvvel!)

adtam neki félszekérrel,

mert az öröm rámlehelt!

 

Testvér, nem baj, hogy kis dolgok!

Csak légy tőlük gyermek, boldog!

Csak a szemed megtáguljon,

csak szívedre hulljon, hulljon

harmatként a szent öröm...

 

 

Üzenet, 1923 [215-216.]