Mécs László

 

 

VADÓCBA RÓZSÁT OLTOK, HOGY SZEBB LEGYEN A FÖLD!

 

Május. Rózsálló reggel. Remény, ígéret, harmat.

A szélbe fütyörészem a hajnalos vigalmat.

Kószálni jött ma kedvem: apostolok lovára

kapok s vaktában érek egy messzi kis tanyára.

 

A kakas még az ólban pitymallatot rikongat,

az égbe fúrt pacsirta fittyet hány éji gondnak,

dalától messze rebben bimbóról bánat, szender.

A ház előtti kertben a kis padkán egy ember.

 

Apokaliptikus, vad formája és nézése:

a félszemére vak és helyén gödör van vésve,

haja nyíratlan, félősz, bozontos, mint szakálla,

bakancsa és kabátja dróttal van összezárva.

 

A reggelt ráköszöntöm, mert testvér-mód kiváncsi

vagyok sorsára s kérdem: Mi jót csinálgat, bácsi?

Zord, bömbölő beszéde minden zugot betölt:

,,Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”

 

Nagy kert. S amerre nézek, száz rózsa rózsa hátán,

ráfutva fára, falra, ribizkén ül, salátán,

vad összevisszaságban, befonva minden ösvény,

s bimbó bomol belőlük özönnel, egy se fösvény.

 

Közöttük ül, szemezget e félszent, félig őrült

s beszélni kezd, lemetszve egy vadhajtást a tőrül:

,,... Az Élet mosolyogva száguldott hajnal-hintón,

harmatja, csókja égett minden új ember-bimbón:

 

s diplomaták, bitangok öt évig kaszabolták

ágyékok szép vetését... a földet letarolták...

fiam, szemem kilőtték... s mit elrontottak ők:

vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!

 

Most konferenciáznak a nagy szélhámosok,

hogy csírában megöljék, mi újra él, mozog...

S míg lakomákon dőzsöl, ki milliókat ölt:

vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”

 

Testvéri szánalomból a szívem rádorombol:

Bátyám, én lelket oltok az evangéliumból,

midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ:

vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!

 

 

Üzenet, 1923 [213-214.]