Mécs László

 

 

VIHAROS TAVASSZAL

 

A föld még mindig félhalott, nagy fagy-fullánkja volt a Télnek;

szíven szúrt termő televényt, embert, folyót, fát, réteket...

Mély volt a szúrás: a rügyek, remények, méhek félve félnek,

s csak lassan jönnek, bár az ég azúrja és az Úr arany

órája is fel-feltűnik felhők között s tavaszt ketyeg!

 

Hiába minden! Rémeket viharzanak a fellegek.

Ha egy-egy szívből egy naiv, színes pillangó fellebeg,

választhat: hogy virág helyett szuronyra vagy tövisre szálljon.

A fűzfavesszők kérge is hiába rejt friss füttyeket:

mert nincs ki vágjon furulyát, s nótázzon a bimbótlan tájon...

 

Ti árva, özvegy milliók, ti emberek, ti fák, ti rétek,

hadd súgjak nektek valamit: a tavasz titka a mosolygás!

A Tél akkor zúdult reánk, mikor kitört a Káin-vétek,

s a földről eltűnt a mosoly: Ti árva, özvegy milliók,

kezdjünk kacagni dalt, rügyet: s jönnek tavasz-ribilliók!

 

A gyermek sem tud nézni bús arcot, melyen könny, átok dermed,

s addig mókáz, mesterkedik, míg nem nevet egész család.

Testvéreim, kik Lucifer lidérc-lámpásaként hordjátok

a szemetek, feledve rég a nagy Család közös dalát:

most hadd legyek előttetek az arcvidító játszi gyermek!

 

... Figyeljetek! Most felkapok egy kósza, vad szélparipára,

magasba vágunk szárnyalón, a föld alattunk elmarad,

tavaszt kurjantok mindenütt és rárikkantok fűre, fára,

s mint színes szálló hegedűk, csatlós csapatnak csatlakoznak

a csízek, énekes rigók, pacsirták és más madarak.

 

Egy nagy Titok repül velünk s vonóz a szálló hegedűkön...

Lenézek s látom: lassudan mosoly szülemlik mindenütt,

völgyön, hegyen, az orgonák bokrán s haragvó-zöld fenyűkön.

A fák nevetnek, fölkacsint felém pirosló rügy-szemük,

s a szántó gazda fölkacag, mert fölficánkol jámbor ökre.

 

Mi vágtatunk, megyünk tovább, hol ránkmerednek barna gyárak,

hol ember-páriák szíve szebb emberségük száz csíráját

jó mélyen rejti, mint nemes király-rabot a régi várak;

a napfény addig el nem ér: s talán tán már nem is kívánják.

De én kiáltom a tavaszt, ti többek vagytok páriáknál!!

 

És rákiáltok a hegyek csodálkozó öreg fejére:

hurrá hegyek, ti vagytok a magasba lendült vágyaink!

Ifjúljon erdő-szívetek, és bent a Csönd hószín leplére

tavaszt hímezzen a madár, mosolyból, dalból, szerelemből,

hogy teljesüljön az örök törvény, míg édes párja int...

 

És átkiáltok a folyók s a csermelyek vidám vizének:

hurrá vizek, rohanjatok, forgassatok nagy turbinákat,

a Fájdalom szent malmait hajtsátok, mint egy zúgó ének,

őröljetek a tragikus ember számára örömet:

adjon testvérnek parolát s az Istenségnek szép imákat!

 

 

Üzenet, 1923 [61-62.]