Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44539

Mátyási József

 

 

PESTRE EGY JÓBARÁTOMHOZ ÍROGATOTT LEVELEM A BÉCSI ÉS ERDÉLYORSZÁGI UTAZÁSAIMRÓL (részletek)

 

Erdélyből, 1791-ben

 

Pajtás! tudom, lesed tőlem az újságot,

    Minthogy békerültem nagy darab világot.

Képzelem, hogy oly nagy új hírek búvárja

    Azt szomjú szemekkel s éh fülekkel várja.

Azért meg is főztem már nyers eledelem,

    S érzékenységidet majd megvendégelem.

Messze földről szokás, Barátom! hazudni,

    Kell ezt mindenféle embernek tudni;

Amit tehát néked írok emberségből,

    Úgy elhihedd, mintha hallanád az Égből;

Mert az olyan dolgot nem hányom félvállal,

    Melyért kezességet becsületem vállal.

 

Múzsám! az erdélyi istenek nevében

    Tapasztalásaimat beszéld el rendében.

Ímé, lengedez már egy felettébb kellő,

    Az ékesen-szólást hátán hozó szellő,

És e körös-körül feküvő halmokról

    Tanít, mint megannyi szent Helikonokról;

Diktálnak e zöld fák tudós árnyékai,

    S képzelődést zörgő leveles ágai;

A zsémbes Marosnak habjai már zúgnak,

    És elméd fülébe kész verseket súgnak.

Te azért énnékem, amit beszéllenek

    Nem emberi hangon ezek az istenek,

Emberi, mégpedig magyar nyelvre fordítsd,

    Kedvességed cseppjét téntám közé csordítsd,

Mérsékeld beszédim nyájas ízű sóval,

    Hogy írhassak elmés, de ártatlan szóval:

 

Némely azt a helyet tartja hazájának,

    Ahol kiszabadult méhéből anyjának;

Más, ámbár túlvigyék az északi fagyon,

    Ha jól él, azt mondja, hogy ő otthon vagyon;

Sok magyar Dunának gondolná a Volgát,

    Ha oda vetődvén jól érzené dolgát;

A sváb is azonnal magyar névhez foga,

    Hogy spinát helyt nálunk húsba vágott foga,

És miolta velünk szalonnát mer enni,

    Ha kérdik, azt mondja: Madar sváp mek lenni;

Én pedig ellenben nem értek a hazán

    Oly földet, amelynek csak élődöm gazán,

S csak azért madara egy fának sem lészek,

    Hogy amelyben költem, rajta volt a fészek.

Ott van az én hazám, ahol, jó Barátom,

    Legszebb örökömet s lelkem felét látom,

Ahol te lakozol, Ég remek munkája,

    S emberben Istenség tüzének szikrája!

Szentséges barátság! mert bennem ez az ér,

    Az atyafi-vérnél érzékenyebben vér.

Bár a sors akármely labirintba tégyen,

    Ott lakom, csak benne Théseusom légyen;

Sőt a tömlöcöt is bálháznak képzelem,

    Ha fogoly barátom fél láncát emelem.

Hát tenálad nélkül, mit gondolsz, jó lélek!

    Hazám-é ez a föld, azért, hogy jól élek?

S oly érzéketlennek hiszed-é szívemet,

    Hogy egész állatnak tartanám létemet?

Nem; sőt számkivetés tőled távol voltom,

    Eleven felemmel érzem félig holtom.

Míg otthon kellett is nálad nélkül lennem,

    Kettészakadt lelkem fájdalmas volt bennem:

Most is, noha áldott Kánaánban járok,

    Mégis néminemű szabadulást várok;

Mert kedves árnyékod szememmel úgy játszik,

    Hogy a jó ember is vad gétának látszik. […]

 

Pajtás! tetszik nékem Kolozsvár városa

    Úgy, hogy ma is lennék jó móddal lakosa,

És ha a fél mellé találnék fél testet,

    Akkor azt izenném: tarts magadnak Pestet.

De hogy megítélhesd, mely méltán szeretem,

    Leírom, micsodás, s mint tölt ott életem:

Hivatalos lévén a gróf diétára,

    A szállás bennünket elkészítve vára,

Éppen a városnak közép utcájában,

    Hol minden újságnak estünk az útjában.

Szemem kellemetes kinézéssel legelt,

    Midőn a sok ember fel s alá seregelt.

A nyári tornácban jóízűket ettem,

    Víg mulatásokat s kan pipázást tettem.

A volt gazdasszonyom egy özvegy menyecske,

    Friss, furcsa, jókora gömbölyű testecske,

Leányi Juliska, Sárika, Klárika,

    Jó bor volt a háznál, s mindennap muzsika.

Méltó volna ide ezt írni: Egy ízben

    Úgy élt itt egy magyar, mint a hal a vízben.

Ami a városnak formáját illeti:

    Nagy és hellyel-hellyel szépek épületi.

A belső kőfallal bé vagyon kerítve,

    Mely oltalomra volt valaha készítve.

Számos templomokkal, oskolákkal fényes,

    A főkormányzószékkel is most kényes.

Töviben a Szamos keskeny árkon csorog,

    Hol néha az ember jóízűn ácsorog.

Hegyek vették körül, mint Jerusálemet,

    Melyek legeltetik zöldséggel a szemet.

Vagynak egy oldalán mulattató kertek,

    Melyeknél szebbekben nem mindég hevertek.

A hely barátságos, de azonban csendes,

    Mert az igazgatás benne jó és rendes.

Rakva van hazafi borral és kenyérrel,

    E kedvet éltető kettős élet-érrel.

A nép különbözik sok nyelvvel s vallással,

    De mint a testvérek, úgy élnek egymással. […]

De már tilalmasba eresztém pennámat,

    Cato szénájába vágván a kaszámat.

Siess azért, Múzsám, hozzádra megtérni,

    Mert ha tűled járunk, kárban fognak érni.

S fogjuk rövidebbre a pányvakötelet;

    Mert ide a bölcsek tettek határjelet.

Beszéljük el inkább, amit Kolozsvárban

    Egy kapu homlokán láttunk az Óvárban:

Midőn legelőször ki próbáltam menni,

    A város formáját fel akarván venni,

Mint jövevény ember, az ácsorgás közbe

    Bévetem szememet egy kis keskeny közbe.

Hát látok egy avas füstös falú házat,

    Szomorút mutatott, mint a vén ábrázat.

Gondolám, hogy talám római maradék,

    Mert rajta egy metszett márványra akadék,

Hol a homlokírás, amennyire alá

    Bélátszott, magában ezt foglalá,

Hogy: „Általellenben azon épülettel,

    Melyben Mátyás király lett s élni kezdett el,

Született Bocskai István ezen házban,

    A tizenötödik vérengező százban,

Amidőn Ferdinánd Jánost üstökölte,

    S a kétfejű ország főért egymást ölte.”

Oh, ti irigységig megdicsőült falak!

    Titeket könnyező örömmel láttalak.

Paloták felett van szent tekintetek;

    Mert két Herkulest szült két Junó bennetek.

Ha a görög nemzet híres ló-bálványja

    Homérus kolompját gőgös nyakán hányja,

S a hátán ülő hírt hordozza kevélyen

    Még ma is e földön, hogy róla meséljen

Azért, hogy Mársokat (jóllehet amellett

    Tróját elpusztító haramjákat) ellett:

Bizony annyival több a ti érdemetek,

    Hogy ereklye gyanánt tartassék követek,

Amennyivel szentebb a bölcs a vitéznél,

    És a védelmező a pusztító kéznél.

Nagylelkű magyarság! régi Róma Mása!

    Hazád isteninek buzgó Éneása!

Becsüljed e helyet, mint oly szent templomot,

    Melyben letett az Ég két nagy tálentomot,

Akikből egy földi isten tölt egészen,

    Ha a virtus együtt fél-fél istent tészen.

Add mellé a gondnak őriző angyalát,

    Hogy az irigy idő ne ronthassa falát.

Utazó hazafi! valaki itt elmégy,

    Kötelességedről feledékeny ne légy,

E szentséges helynek megmaradást óhajts,

    Szívednek legmélyebb fenekéről sóhajts,

S ama két szent sírhoz futván gondolattal

    Borulj hantjaikra, öntvén könnyharmattal. […]

 

Onnét elballagék a cigányvárosra,

    Érdemes ám az is egy kis papirosra.

(De ímé, útban van szép mulatókertem,

    Hol a gyönyörűség gyep-ágyán hevertem.

Oh, paradicsomkert! Angyali nevezet!

    Régi öröm, de most üres emlékezet!

Csak gondolattal is mely jó feléd menni,

    Hát milyen lehetett Ádámodnak lenni?

Vajon reményljem-é, kellemetes Éden!

    Hogy járok valaha még szent földecskéden?

Vajha Fillis, aki virágaid között

    Nékem a múlt nyáron bokrétát kötözött,

Csak tündér képben is kapudban állana,

    S melletted eltűnő elmémhez szólana!

Nincs itt. Szerencsétlen képzelődés, menj el!

    (Úgyis angyal nélkül mit nyernél e mennyel?)

Midőn közelgettem a cigány világhoz,

    Láttattam érkezni szerecseny országhoz.

A sok élő korom s megtestesült estve,

    Vagyis inkább ember, olyan színre festve

Őgyelgett, mint a nyáj a bézárt akolban,

    Vagy az elkárhoztak vásárkor pokolban.

Rest volt a természet a krétatöréshez,

    Mikor hozzáfogott a cigányfestéshez.

S talám csak egyszerre téntába mártotta,

    Jó, hogy szemit-száját bézárva tartotta.

Azt vélné egy ilyen legelőször látó,

    Szőke nemzetségből érkezett szájtátó,

Hogy a kordovány bőrt Kolozsvárról hozzák,

    S nem festik, csak készen cigányról hámozzák.

Én is tudnék ottan festőmesterséget,

    Minthogy nem kívánna tudományt s költséget,

Jóllehet, csak annyit értek most hozzája,

    Mint a doktorsághoz a Fédrus vargája;

Mert egyéb nem kéne, hanem bécsi korom,

    Fakó színnek pedig lenne téglaporom.

Tréfa, ami tréfa; de az asszonyába

    Estek egynéhányan olyan szép formába,

Hogy mikor felteszik inneplő képeket,

    A magyaroknak is elkapják szemeket.

Sőt, ha ranggal nem is, de kötelességgel

    Egy már grófnéságra kapott a szépséggel,

De ez egyébaránt nem is valami vad

    Faluról falura vándorló ponyva-had,

Hanem tisztességes hajlékokban laknak,

    Melyeket szép házi eszközzel megraknak,

Adóznak s fizetik, mint egyéb jobbágyok,

    Amit kíván tőlök fejek, helyek, ágyok.

Azt mondják, hogy némely még kávét is iszik,

    Úgy magam is hiszem, ha elibe viszik,

De láttam, hogy csupa paszamánt a kanja,

    Úgyhogy ha bőréhez volna jobb szappanja,

Hogy a koromjából valami lemenne,

    És a hóna alá hegedűt nem venne,

Gondolni lehetne bébíró nemesnek.

    Mely tollat e szajkók nagy pávákról nyesnek;

De az ó paszamánt újat kereshetne,

    S a posztó érdemesb szegénynek eshetne.

Még az asszonyék is úgy nékiöltöznek,

    Hogy más polgárnéktól mit sem különböznek.

De ők a tettetés módját kikeresték,

    Mert orcáik baján igazít a festék.

Ott lakik Erdélynek első muzsikusa,

    Csucsuj, a fekete sereg Orfeusa,

Kinek hegedűje hegyeket táncoltat,

    Vizeket megállít, s vadakat hódoltat;

A siető Szamos annak csudájára

    Mintegy ágaskodik meredek partjára,

S mikor ő az estvét nótákkal megkéri,

    Megáll, s még a hajnal mulatságban éri. […]

 

Áldott az utazók vezérlő Istene!

    Hogy bujdosásinkban velünk jöve s mene,

Hogy megoltalmazott kártól, betegségtől,

    S egyéb történhető szerencsétlenségtől,

Mindent kiparancsolt szánknak és szemünknek,

    És épen megadott anyai földünknek.

Óh, földi Kánaán! Európa édene!

    Természet tárháza! mindennek mindene!

Melyen kívül járni mintegy számkivetés,

    Lakni pedig élve lett eltemettetés,

Beléd zárattani kívánatos fogság,

    Mert határidon túl nincs igaz boldogság;

Rekessz hát anyai kebledbe bennünket,

    Hogy itt tehessük le itt vett életünket,

S az angyalok benned találják e testet,

    Mikor az Ítélő minket felkerestet.

 

Itt megáll mind magam, mind a versem lába,

    Nincs mit raknom többet az útitáskába,

Menj hát, amint enged a nagy test, levelem!

    Hogy ne panaszkodjon kedves Dánielem.

 

 

Mesterkedők [282-289.]