Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44538

Mátyási József

 

 

A TAVASZNAK MESÉS LEÍRÁSA (részletek)

 

Mely a végin György napjára köszöntésképpen alkalmaztatik,

24. április, 1789

 

Álmomba vendége jött a Természetnek,

    Magaviselete mutatta követnek,

    De értelméből is a vett izenetnek

    Kisült, hogy embere volt a Kikeletnek.

Ki midőn bényitott a hálószobába,

    Még a vén Természet nyújtozott ágyába,

    Noha minden dolog mozgott udvarába,

    Mint reggel a cseléd gazdája dolgába.

Felébredvén pedig a köszöntő szóra,

    „Nincs még jelen, úgymond, a felkelő óra,

    S e felettem függő időmutatóra

    Hallgatván, az idő még hajlandó hóra.

Még nyugodalomnak hónapja nincs három,

    Ablakim a napnak addig ki nem zárom,

    Mert a fizetségből gyakran történt károm,

    A tavasz postáját, Szent Györgyöt elvárom.”

Titkolja ez nevét, s kérdi mint telele?

    Annyi heverésbe nem únt-é már bele?

    Mely szóra az öreg félkönyökre kele,

    S a tudakozónak ekképpen felele:

„Igen rettenetes látásaim voltak,

    Igaz-é vagy álom? sok emberek holtak,

    Felettem nagy hadiseregek gázoltak,

    Záporesőt játszó vérözönt locsoltak.”

„Ha álom e látás, hadakozást tészen,

    Az emberi nemnek, ámbár nem egészen,

    De nagyobb részének háboruja lészen,

    Kivált az éjszaki s napkeleti részen.”

„Kelj fel, mond a vendég, de hogy nincs ideje,

    Hiszen hogy ágyba vagy, majd félesztendeje,

    Már megújulhatott vén tested ereje,

    Kelj fel, hadd nyíljon ki a munkák műhelye.”

„Én vagyok a Szent György, a tőled várt követ,

    A tavasz címerét nézd bár e zöld övet,

    Ilyet már idei zöldségekből szövet,

    Melyeken magam is heverésztem jövet.

Jupiter maholnap megdördül egében,

    Fiatal tüzekkel villog fellegében,

    Új ménköveket rak Vulkán a zsebében,

    Mert az avast s rosdást nem fogja kezében.

Junó asszonyához beljebb szövetkezik,

    Mert hidegségéből már az is vetkezik,

    S majd ha nyájasabban öszveölelkezik,

    Ki-ki tudja onnan, ami következik.”

Fébus hosszabb útra keneti tengelyét,

    A nyári járásra téríti négy pejét,

    Úgy intézi nyugvó és felkelőhelyét,

    Hogy felettünk járjon, s érezzük erejét.

Közelítésével szívünk vidámítja,

    A télnek rabjait házból szabadítja,

    Érccé vált földünket tüzével lágyítja,

    S méhéből a terhét kifelé indítja.

Közösít egy plántát a másik plántával,

    Szerelembe ejtvén a párt a párjával,

    Hogy a hím nőstényét ráragadt hamvával

    Tenyészőbbé tégye mint egy férj magvával.

Csak a havasokra szorítá a telet,

    Elérkezésével a kedves kikelet,

    Eólus fúvója, lehelt gyengébb szelet,

    Választván észak helyt a lágy meleg delet.

Észak felé hordja a fagy is sátorát,

    Mert az ég hó helyett önti vízzáporát,

    És a nap a földnek hevesíti porát,

    Súgárinak közelhozván tűz-táborát.

Kékülnek lángjától a megbarnult egek,

    Kormosodnak tőle a szőke fellegek,

    Bennek vízcseppekké olvadnak a jegek,

    Könnyhullatásaik azért oly melegek.

A folyóvizeken fáklyái lobognak,

    Verőfénye miatt a jegek ropognak,

    Az eloldott habok kedvekre forognak,

    Ha a játszó szelek köztök csavarognak.”

Neptunus majd mindjárt Nymfáit fereszti,

    Zászlós árbocfáit magosan függeszti,

    Szélfogó ponyváit szélesen terjeszti,

    S úszó szekereit a víznek ereszti.

Kezd Vénus sétálni annak csudájára

    Gratiák közt menvén a tenger partjára,

    Vágyódó szemekkel nézeget habjára,

    Mint születésének helye s hazájára. […]

Küldözi Priapus széjjel pásztorait,

    Foldoztatja vélek rongyos állásait,

    Hogy majd ijeszthesse, szórván gránátjait,

    A préda-madarak tolvaj táborait.

Kiheverte Bacchus sok álmatlanságát,

    S bánván vesztegető téli bolondságát,

    Szőlőjében indult nézni gazdaságát,

    Munkával váltja fel csalfa mulatságát.

Fedett tőkéiről a földet vonatja,

    A száraz vesszőket metszőkkel vágatja,

    A kiholt tőkéknek helyeit rakatja,

    Maga pedig gyümölcsfáit oltogatja. […]

Arachné is fonja selyemfonalait,

    Kezdi kipeckelni felleg-sátorait,

    Ereszti udvarán enyves rabszíjait,

    Melyekre pányvázza fogoly bogarait.

Ha sétál az ember a fák erdejében,

    Ama kedvességek mulatókertjében,

    Mikor a szép reggel vagyon felköltében,

    Éneklő sereget képzel közepében.

Hangzik a pacsirta ékes muzsikája,

    Áldja a Teremtőt reggeli nótája,

    Idvezli a Napot kellemetes szája,

    Mikor jő a hajnal, annak a postája.

Ott fütyörész Progne szép testvérhúgával,

    A panaszos szájú kis Filomélával,

    Majd elhitetheti az ember magával,

    Hogy bírtak valaha leányi formával.

Mikor zuhogása hallgat a szeleknek,

    A beszédes Echo felelget ezeknek,

    Mintegy párját mondván az ő énekeknek,

    Ily kedves koncertje nincs az embereknek.

Diana nyilakkal spékeli tegzeit,

    Az erdőszéleken hányatja leseit,

    Osztja Nimfáinak vadászfegyvereit,

    Pórázon vezeti vadhajtó ebeit. […]

A vendégmadarak naponként érkeznek,

    És minekutána nékünk örvendeznek,

    Nyári szállásokra széjjelköltekeznek,

   Amelyekről soha el nem felejtkeznek.

A kémény asszonyát dicséri a fecske,

    Hogy épen hagyatott a füstös fészkecske,

    Szól, hogy fogadja bé ismét a menyecske,

    Nem lész alkalmatlan a jött vendégecske.

Főhajtogatással köszöni a gólya,

    Hogy le nem hányatott az ő nyaralója,

    Kelepel, hogy nem lész a fedél rontója,

    Csak régi urának hadd legyen lakója.

Mindenféle vadak lyukaikból búnak

    Múltával a téli idő-háborúnak

    Nem illik néked is lenned szomorúnak,

    Kelj fel hát, és véget vess az álmos búnak.” […]

Mivel felébredék magam is azonba,

    S hogy forgott a látás még gondolatomba,

    Nézem a Lőcsi kalendáriomba,

    Hát Szent György reggele következik nyomba. […]

Nosza! mondék, Múzsám! pókhálós lantodat

    Vedd elő, s tekerd fel leszállott húrodat,

    Engeszteli Phoebus megfagyott hangodat,

    Tavaszi versekkel köszöntsd barátodat.

Akárki e napot tartsa innepének,

    Ki talám Szent Györgyöt fogadta szentjének,

    Te pedig szenteljed Török György nevének,

    Kívánván háromszáz tavaszt életének. […]

 

 

Mesterkedők [275-279.]