Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44528

Mátyás Ferenc

 

 

PLÉHKRISZTUS

 

Pislog a sárga szemü lámpa

a sárral bevert kocsmaablakon,

bugyog a sivár fény, csorog a borszag

az arcokon, a füstös falakon, –

a keresztúton álló feszületről

pléhkrisztus néz be félrebillent arccal,

mintha keresné,

hol a két lator.

 

Nem világol ide az estharmat csillagos

mezejéről a jánosbogár,

itt még a pálinkabűz is sörhabos,

s csak a gyerekszemek kiégett sugara

gyújtja föl a szeszszagú homályt.

Lélek számára állatól e hely

a józan szó süket fülekbe ver.

Lezüllött lelkük ázik a pohárban,

töltik a bort, az éveket,

ami jó dolog: az életet,

s észrevétlen hullnak halálba, –

nem vállalnak ők semmi terhet,

mégis mindennap ünnepelnek,

isznak emberi alakban, isten barmaiként,

vidáman,

mint zátonyra futott vaksi kalózok

partot remélve a tengerárban.

 

Nem a lélek, a szomjas hús vedel kínjában,

szájukon naponta lecsorran,

s hányszor, a féldeci, fröccs, – s aztán

vadultan,

családtalan tömegmagányban

maradék boldogságukat

kártyalapok közé vetik,

jogos s oktalan rágalmaikat

szemedbe köpdösik,

s ha velük iszol, te is vagány vagy.

 

Nem vagyok én pap, aki bort iszik,

s vizet prédikál,

észt frissít a jó bacchusi ital,

mindenkinek dukál,

akiből barmot nem csinál.

De itt nem néznek rám, csak a teli poharak,

a kocsma még engem is kitagad,

menekül kitört szárnyával a dal, –

s ha egy asszony száján feltör a vád:

a részeg beszéd kardja belevág.

 

Mi az a kínzó kudarc, amely

tömegeket odaterel,

hol a gúzsba kötött akarat omladékából

az egyensúly angyal-szárnya

föl már senkit se emel?

Inni hát azért kell,

mert leöblíti a bor mindazt, ami fáj.

 

Mint középkori kalodában

az elítéltek: fejük lenyaklik, úgy eláznak,

beomlott mellüket tűz feszíti,

szemükre csapongó bánat

rak kormos gyászkarikákat, –

s naponta, – míg a sötét redőny

lezuhan az ablakon, mint majdan ők

azon a halotti lepedőn,

ha a kocsma létüket végleg kizárja.

 

Megbotlik a fény, csorog a bor

az arcokon, a füstös falakon,

midőn koccint velük a visszatérő nyomor.

Hol a két lator? –

s akik a kocsmaablakra nyomott

gyerekarcok tükrébe sose néznek,

mert nem merik bevallani a vereséget,

s azt, hogy helyettük a keresztúton álló

pléhkrisztus viseli a szégyent,

s berozsdásodott könnyeit

hiába szórja szerteszéjjel, –

Bacchus borkápolnája állatól,

s ki idetér: pokolba téved.

 

Légörvényben, 1976 [128-131.]