Mátyás Ferenc
CSILLA
Sch. Cs.-nak
Ki ez a zongorista lány,
akinek ujjai nyomán
dobog a tánc tüzes paripák
futamának vad robajában? –
Ki veri a zene-mező
fekete-fehér csontsorát,
ki szól általa, hogy csodáld:
hazatalálni, újra csodálni
szülőföldünk friss szénaszagában
a fölvert falvak, paraszti öklök
vad özönét a gyermeki tájban, –
mert gyermek ő a sötét magányban.
Forr, mint az újbor,
s viola-sötét éjben vigadni,
fonóasszonyok szemparazsában
tűzre lobbanni szeretne újból,
hogy elfelejthesd, ami fájt,
korál-szépségek hervadásában
az egyszólamú zenedadogást.
Halld a kiömlő Bach-gregoriánt,
tombolni az ázott remények
varázs-körtáncos ritmusát,
midőn szívedet veszi célba,
s a rét, amerre járt, színekben játszik,
és megszólal kertedben a hó-jácint,
s illatosabb a margaréta.
Törik a csont, ropog a tánc,
öntudatlanul, falvak, tanyák
lobbantják fényre az éjszakát,
s a már kihűlt mezőkön
a himnusz szava visszahőköl,
s megint új útra vált:
keresni meghalt önmagát,
mint aki sejti, – tán már tudja,
hová sodorja úttalan útja
vele az elotthontalanodott
hazát.
Haláltáncot dobogtat ujja,
a végső didergő balladát,
melyben a Mester hajóra szállt,
hogy majd a szabadság hajnalán
visszatérhessen hozzánk újra.
Amint lenyomja billentyűit
a zongorának, –
kigyúl az öröm fénye,
beleborzong a bánat.
S akár a jeles nagyok, mesterek,
kik tudják, mi valódi műremek:
ujjával a szerelmet, halált
kelti életre, erdő muzsikál, –
vele játszik a Mester, s belejátszik
a lélek, hogy fokozza futamát.
Légörvényben, 1976 [36-37.]