Mátyás Ferenc

 

 

VÁRAKOZÁS

 

Szétvetette gyolcs lepedőjét

a zöld fűben a margarét,

lila mosolyával a mályva

utánozta a szenvedélyt,

a rúzs-lila viola kuncogva

öntötte pacsuli illatát,

a ledér rózsa rám bandzsított

tüskés bokrában,

püspöki díszt hozott a kardvirág,

ízek váratlan zamatát

szállították az almafák,

a mokány körték az asszonyok

mellét mutogatták, a som

ajkát kínálta harapásra, –

pillantásom falta a napot,

mellembe vágott a nyár, tombolt,

néztem a szilvafát, amint

lila keszegek, pontyok úsztak

lombja közé a Balatonból,

a júdásfa lila fürtje között

egy lila fejű galamb landolt,

a cserszömörce bozótjában,

mint csillagok az éjszakában

vadmacska szemei lobogtak

húsos madarakra lesve,

lila pillangó kereste

a gyalogakácfürt mézillatát,

vörösbegy csöpp fészkét ringatta

lila virágú orgonaág,

a népdal itt maradt pacsirtái

Erdélyi Jóskát utánozták az égen,

kilőtte magát egy szalonka,

mintha száguldana a holdba,

s vágyamat vitte hosszú csőrében,

szénakazlam lila árnyában

vén csirkefogó róka járt,

mogyoróbokraim tetején

farkával mókus dobálta magát,

szőlőmbe őzek telepedtek,

szemükben hozták az erdők csöndjét,

és iderepült a sirály,

puli csaholt lila felhőre,

érezte: benzinszaga van,

repülőkarambolja után

a rétisas ide zuhant, –

kertembe menekült, aki

ritka nyugalomra várt,

bezárult a temetőkapu,

végtelenné vált minden út,

puszta küszöböm előtt vártam,

egy percre éreztem, hogy nyár van,

de várakozásom ideje lejárt, –

a nap lement, hópille szállt,

a színek száraz koszorúit

égre írták a vadlibák,

a tücskök lefújták a nyarat,

elmentek meghalni a bogarak,

fölvette hóingét a táj,

már mindenki hozzám talált, –

 

csak Ő nem tért ide soha,

kit megcsókolna még a szám.

 

 

Légörvényben, 1976 [27-29.]