Mátyás Ferenc

 

 

ZÚDUL AZ ŐSZ

 

Lassanként darabokra bomlok,

szétszéledek, mint a bolondok,

kiket énjök s a világ üldöz,

s menekülnek vissza a földhöz.

Szakad a fonál, s vele hullok

a szemétre, mögöttem kullog

az öregség, kés a kezében,

szívembe vágja, tudja évem.

Emlékeimre zúdul az ősz,

élve maradok holt, aki hős

sose volt, legföljebb ha mártír,

s ki miatt talán csak anyám sír.

Letapossa arcom a torzó

ifjúság, – úszik a koporsó

velem, – hattyúk viszik az égbe, –

vadrózsaként szállok elégve.

 

 

Paraszt pietá, 1965 [21.]