Mátyás Ferenc

 

 

BIZAKODÓ, ORGONÁVAL

 

Mozdul a sötét, menekül

riadtan, s mint ingét a lány,

ledobja magáról az éjt,

s meztelen elnyúlik a táj.

Duzzad vágyón az orgona,

lila mellbimbója vacog,

most lopják épp le az eget

érte a cinkos angyalok.

Összefonódnak szirmai,

figyelnek a fürtös fejek, –

cellájába bújt a sötét,

mint kit az ég ide vetett.

 

Ablakom kitárja ölét,

fölocsudva még szememet

törlöm álmosan, de szemem

egyszerre csak tágra mered;

két párzó örvös vadgalamb

űzi busongásom, s az ád

reményt, amint felébredek,

hogy rámkukucskál a virág,

s rádió szól, úgy ver szivem

húsán a kopogó beszéd,

mint mikor eső verdesi

házunk cserepes fedelét.

Lelkemből széttört sóhajok

szakadnak fel a hang nyomán.

Május van! Talán kisímul

a ránc a világ homlokán.

 

 

Megriadt pipacsok, 1961 [96-97.]