Mátyás Ferenc

 

 

LÓGODI UTCA

 

Ötven felé, s magam bolyongok,

leomlott házak, égő lombok

            között az úton.

            Jövök hazúlról,

emelt fővel, fölemelt tájjal,

mint akinek a hátán szárny van,

            s száll a magasba,

            hogy elmondhassa

Alpesek, sasok, s a pacsirták

ajkán a földi dolgok titkát;

            s mit lát az ember

            a végtelenben.

Csodálkoznak messzi csillagok,

lélekző lelkük félve vacog,

            s szájtátva nézik,

            mi száll az égig.

Amit láttál azon az estén

az ablakból – mindent kilestél –

            táján a Tejútnak, –

            lovak futottak.

Mint most, – de te már meg nem érted,

a köd-spirál milyen regéket

            hurcol magával

            vasparipával.

A szétszórt évek messze tűntek,

de az az egy nap most is ünnep,

            te légy tanúja

            Lógodi utca.

Meg lehet-e házad találni,

hol, merre laktál Kosztolányi

            e holt keretben,

            s milyen szivekben?

Merre a ház, az ól, a ketrec,

hol lélegeztél? – Kedvesedhez

            símulva kérded.

            S remeg a térded.

S mint egy repeszdarab, agyonvág

a szó, s kínoz akár a honvágy, –

            döbbenve jött el

            megint az ötven.

 

 

Megriadt pipacsok, 1961 [87-88.]