Mátyás Ferenc

 

 

KÁPOLNÁSNYÉKI EMLÉK

 

Mintha a nap mély vizivilágból törne elém,

zizzen a nádas, az ősz könnyével repül a gém.

Márványba dermeszt az idő minden darabka fényt,

ki tartja számon a tegnapi ágán a zöld reményt?

 

Fekete föld tán az ég is mostan; néma a táj;

nehéz a szívem, mint ez a század; sok a viszály.

Hol van a költő, ki megadná a feleletet?

Összezörögnek lábam alatt a falevelek.

 

Jönnek elém mind a rozga házak, nyilt jegenyék,

ami fény villan az ablakokból, lelkembe tép.

Alszik a ,,puszta” százados csendben, s álma talán

megvalósul, s a ,,régi dicsőség” otthont talál.

 

Orgona búg fel, ének után száll, próbára kész

dal hivogat már, hallom, a szívük milyen merész.

A szülőház szép tölgykoszorúsan, mint az a lány,

akit szeretnek, borongós kedvvel ünnepre vár.

 

Mit érzel, mit látsz e pillanatban velem korom?

Hallod a költőt? Gyermeki kórus ajkán dalol.

Nem vagy magányban, e nép száz éve szavadra vár,

a ,,Szózat” hangján beszélj hát Vörösmarty Mihály.

 

 

Csönd és nyugtalanság, 1955 [113-114.]