Márton László

 

 

BOWEN MONOLÓGJA, SÖTÉTBEN

 

Hol szabadság van,

ott szabadság van

nemcsak az elpusztított tájban,

nemcsak a lelki félhomályban,

 

hol büntet s nem kitüntet

a csüggedő tekintet,

nemcsak a parttalan vitákban,

nemcsak a promiszkuitásban

 

nyilvánosság előtt s az ágyban,

a szállhatatlan szállodákban,

a jégveremben és az étteremben

és a vasúti menetrendben,

 

ott szabadság van

az orrban és a szájban,

az okozatban és az okban,

a felgyűlt szemétkupacokban,

 

mikre szabadon száll a döglégy,

ott a múlandóság: öröklét,

hol szabad a tárgyak esése,

mint az emelkedés esélye,

 

ott szabadság van

nemcsak a méltatlankodásban,

a társadalmi erjedésben,

a rémhírterjedésben,

 

a félelemben és a sérelemben,

ott minden szabad mindenkivel szemben:

hol szabadság van;

ott szabadság van

 

minden lerakódó mocsokban,

anyagokban s műanyagokban,

abban, ahogy a ködből

ezerféle zaj bömböl,

 

abban, hogy mi sem titkos:

tudható, ki mit dugdos;

hol szabadság van,

ott szabadság van

 

nemcsak a nagybetűs címekben,

a célzatos újságcikkekben,

és nemcsak abban, hogy a hátsó

gondolatok mögül kilátszó

 

leghátsók mögül egyik-másik

gondolatlanság is kilátszik:

hol szabadság van,

ott szabadság van

 

az áram- és gázszolgáltatásban

és minden málladozó házban,

a szerződések betűjében,

az ígéretben és a szószegésben,

 

abban, ahogy felnő a gyermek,

akit szülei nem nevelnek;

hol szabadság van,

ott szabadság van

 

a részletekben s a totalitásban,

a bármiről hihető jóban,

apátiában és agresszióban,

 

az elzárt olajvezetékben,

a műholdakkal figyelt égben,

az értelmetlen mondatokban,

a szótövekben és ragokban,

 

a teljes bizonytalanságban,

a levegőnek mondott mérgesgázban;

szabadságot világít át a röntgen,

szabadság van a börtönökben,

 

hol szabad szabályok lakolnak,

kiknek a mánál szabadabb a holnap,

s ha megpróbálna bárki

a szabadsággal szembeszállni,

 

az a megtestesült szabadság,

melyért az életüket adták

oly sokan; és most szabadság van,

középszerű, fantáziátlan,

 

s mint a beton, olyan tömör lesz,

megízleled és megcsömörlesz,

de nem menekszel tőle mégse,

mert nincsen se hossza, se vége,

 

te is egy darab szabadság vagy,

s ha meghalsz, a szabadság rádfagy:

ő mondja meg, mi lettél,

hírtelenebb hírednél.

 

 

Hét évszázad magyar

költői, 1991 [2547.]