Maróti György

 

 

ÉS HAMAROSAN A SÖTÉTSÉG…

 

Milyen tágas és végtelen ez a télalkonyi ég.

Bíborfirmamentumán még csak néhány csillag ég,

majd hamarosan sorban gyúlnak ki: égremény.

Mily csöndben ülök itt ezen a parki padon én.

Elcsöndesült lélekkel, már nem lángolok senkiért,

és nem vagyok már senkié, és senki sem enyém.

Csak ez a tág és végtelen mély ég.

Most vetkezik fekvéshez a lelked hogy annak add, ki

tiéd. Lám csak, mit is varázsol az égre az éj, az

éjszaka, az alkonyi ég. Mélykékjébe oldva az

arcod: fájdalmasan, réglátottan, feledetten szép.

Új és ezerszer újuló alakban ott jössz felém:

és te segítsz nekem: egy kicsit tartsd távol az éjt!