Márki Zoltán

 

 

DOBRUDZSA

 

És mentem a hajnali horpadásban, és mentem a magasságban,

mely a Nap éneke. És megtárult az idő, mely völgy is, ég is, jelek

és szelek járta, befedhetetlen állandóság. És a réteken érett-arany

lélegzetek és a szőlőkön a levegő izgalma.

 

Fölöttem az egek üzenetet váltottak a fákkal és a csillogással,

mellém szegődött a patakok országrésznyi csobogása és a füvek

álma is. Készült az ősz keserédes páráival, és befejeződött a nyílt

és lebonthatatlan almaszagban.

 

Aztán a tenger is kérdezni kezdett, és a feleletet hullámairól

olvastam le. Gyertek és örüljetek a zöldnek meg a borzongásnak,

az életnek és az elmúlásnak – suttogtam én is a hívást, a szemek

vallomását, amely a végtelent kitakarta.

 

 

A megsebzett harangjáték, 1972 [61.]