Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44400

Márki Zoltán

 

 

SZEPTEMBERI ESŐ

 

      A fák gömbölyű hatalma megingott, honmentő füveknek

rugaszkodik az eső, gyűri-gyömöszöli, dömöcköli a szívós ellenállást,

s nem tudja földre dönteni, mert zöld fény feszíti a levegős sejteket.

      Felfújja magát a virágok gőgje is az ónos szélben, és

torkokból állati méltatlankodás nyekken. Semmi párák

könnyítnek sértett lelkükön, végigtaposnak a csatornák

fennkölt méltóságán. Felhők csuklanak össze, mint rongy

ernyők. Kikezdi a gerendák s a padlások lelkiismeretét a

türelmetlen kopogás. Kardok esnek neki és kaszabolják a

védtelen szomorúságot, mely szűk utcákban keresett menedéket.

      S a kristály villogás, mely a felkelő reggel osztatlan

lelkesedése volt, most összecsap a délelőtt egykedvű

sehonnaiságával. Az enyvszagú járdán fölriadnak borongásukból

a nyár hadititkai, a levelek. Hideg verejték lepi el a máskor

acélidegzetű korlátot a halálfélelemtől, szederjeskék a

huzalok és a hullámfogók gyáva nyugtalansága. Csak a

félőrült szomorúfüzek szárítanák még kusza, szédült

siralmaikat a fújtató vizekben. Csikorognak kőfogai a tónak,

hátából csíkokat hasít a nekivaduló korbácsolás. Ijesztő

rángás a törzsekben, hogy majd még ők kerülnek sorra.

Nyílt sebeiket nyalják meghunyászkodó gyökerek. Ezüst-

kalapács görbedt füstök és kiáltások útját egyengeti, óriás-

kefék fényesre sikálják a bűn nélküli tereket és a gondolatok

kapualját. S az elkeseredés pillanatok alatt bokányit nő a

nemrég sarkallt falak mentén, de még mindig a talpakhoz

van közelebb, a szívekhez legföljebb nyirka férkőzik.

S már szakad a hirtelen harag, megkongatná a repedt,

elrekedt eget, ráront, cibálja a tetők vadhajtásait,

földúlja a kertek és a percek öntudatát. És kiadja az erejét:

fölhólyagzott keze s a tócsák háta is.

      Megtépázott koronák s felelőtlen emlékek tovább áznak-

fáznak a csurgó időben.

 

 

Napszakok éhsége, 1969 [23.]