Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44399

Márki Zoltán

 

 

A TÁVOZÓ ÖLELÉS

 

   Könyörögtem térden állva, tépett homlokkal a sorsnak:

ne bántson, hiszen ártatlanabb vagy, mint a fák, a felhők,

patakok, bűntelenebb, mint az áttetsző harmat, mely a

nappalnak ajándékozza álmait. Szelídebb a levelek-

nél, füvek sóhajánál, esengtem sírva, törvényeivel ne sújt-

son, ne tépje szét életed szivárványát, mely háború, baj,

ínség egén túl mesére gyúlt föntjén az egyszerű örömnek.

Hogy vártam, napról napra, a gyógyulás nővérét, kit a

gyermek tétova reménye kirajzolt újra. Hogy sóvárogtam

sóvár nyugalmad pillanatát, enyhülésed halvány sugarú,

halkan lélegző reggelét. S magam okoltam mindenért két-

ségbeesésem fekete kútjában, körmöt tépő kapaszkodásban

a nap felé, mert önző volt fájdalmad, magát nekem át

nem adta, s elfordult a titoktartó irgalomtól is. S hiába hív-

tam a kardtalan angyalt, s hiába karoltam át a távozó

ölelést, eloldtad magadtól a világot, s elébe mentél a kö-

zelítő végtelennek egyetlen ingben és halálban. Nem bú-

csúztál, nem intettél, csak készítettél a második céltalan

csodára, lehunytad a feltámadás szempilláit, egy fél mon-

datot mondtál s a másik itt maradt nálam.

 

 

Napszakok éhsége, 1969 [20.]