Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44396

Márki Zoltán

 

 

MÚLJON EL A FÖLDTŐL

 

A kétség napszakában

szült engem is a kín,

vergődtem kékre váltan

az élet partjain.

 

Tátogó halként némán

görcsbe feszültem én,

s már omlott is a vég rám

a kezdet kezdetén.

 

Rángó percekbe görbedt

kis, fullatag erőm,

de létemért gyötört meg

a fülledt levegőn.

 

S melltörő szorításból,

mint vasba vert rabot

az idegrázó ráspoly,

reszelt ki – már a sokk.

 

S halódva még s hörögve,

mint kin más nem segít,

kortyoltam be tüdőmbe

a harc sós ízeit.

 

Aztán a nyálkás mélyből

elűzve a halált,

az öröm számig ért föl,

s mert győzött: kitalált.

 

Egyvégből hírül vittem

a végtelen cserét,

hogy semmitől a minden

elvált egy emberért.

 

Sors, múljon el a földtől

a szusztalan vad ok –

lélegzetet először

a szabadság adott!

 

 

Napszakok éhsé-

ge, 1969 [9-10.]