Márki Zoltán

 

 

VALLOMÁS

 

Hajad koronáján a napfény,

szemed szigora, hogyha bántnak,

szavad, mely jóízű patakként

csobog, mélye a hallgatásnak,

 

ajkad gyümölcse esti lángban,

könnyed, midőn a pillanat fáj,

oly halk hatalmad, ha hibáztam,

s alázatod, mit ingyen adtál,

 

ígéreted, mert elmerengtem,

biztatásod, amely csak hőshöz

illő, ujjad, míg számra rebben,

bátorságod, ha szívem gőgös,

 

tested tavasza és az árnyék,

mit falra fest az est, az áldott,

hogy álmaimba visszajár még

minden, mi virág, tisztaság volt,

 

öled, mert nincs köze a bűnhöz,

örömöd, mely nem a tiéd csak,

sóvárgásod, mely engem üldöz,

hálád, mikor hőként felém csap:

 

hiányzik, hiányzik, hiányzik,

hiányzik lüktető sok titkod,

a mozdulat, mely villanásnyit

ad lelkedből, mely meg nem ingott,

 

ha tűzbe mentem a jövőért,

a perc, midőn, mint morzsa, szánkról

csók gördült le, s mihez csak nő ért,

nyugtatásod a búcsúzáskor,

 

szerelmed, mely a sorstól kegy volt,

miközben ifjúságunk elszállt,

a tűnt idő, mely vélünk egy volt,

s hány év, míg megtaláltuk egymást!

 

 

A tengerész és a halál, 1960 [57-58.]