Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44386

Márki Zoltán

 

 

ZIVATAR

 

Koromsötétség.

Akár a kétség.

Vonul a felhők csapata.

Előreküldte gyors naszádjait

az éjszaka.

És mintha várna valamit,

földhöz lapul a csend,

bokrok fedezékébe, idelent.

Forró szurok a lég,

fuldoklanak a fák,

áll a malomkerék,

kőbálvány a világ.

 

A kis folyó, lám, nagyranőtt,

csúfolja ezt a csúf időt,

ellepné a gyalogutat,

száz hab-nyelve fecseg, kutat.

 

Hogy megvadultak most mind a vizek,

meggyűltek fenn és lenn, a föld alatt,

szent ég, mennyi eső, ezt a nyarat!

Noé apánk sem láthatott ilyet!

Egy víz-birodalom

terpeszkedik az udvaron.

Tetőkön átszivárog

a víz, mint hájas hernyó, rág ott,

víz-szúk percegnek halkan

a falban.

 

Alattomos víz, átkok átka,

vad indaként bokádra

kúszik gyűrűző habja,

beivódik ruhádba,

lelked is átitatja.

Víz-isten, őselem,

most bosszút állsz az emberen!

 

Már az egész vidék csupa kis ér,

csorgásuk mindenüvé elkísér,

betömték a föld szájait,

megdőlt a búza, árpa itt,

s mint félénk szűz fogadta

bak-sarlónk udvarlásait,

szisszent alatta,

s egy sóhajjal magát megadta.

Az éjszakában kék kalangyák állnak,

ezernyi sok,

hű őrizői a gazdag határnak,

mint az időnek a piramisok…

 

S ekkor villám cikázik, égi bárd,

sietve jő a vész, kiált.

Ez aztán égiháború!

A fák, mint szörnyű fáklyák, égnek,

táncol a parti fűz, a szomorú,

s a kis folyó

                    széttépne

                                    minden féket!

 

Mindjárt kiönt, s a tengeri

gólya-lábát is ellepi.

A fű alól kiloccsan lucskosan,

s a telt árok felé rohan

a víz:

         mint vak fűrész,

                                    munkába kezd.

 

Örvény forog,

cölöp ropog.

Hé, emberek,

segítsetek!

A gát, a töltés

bedőlt, és

megkergült víz-roham

pusztítana vak-céltalan.

Ásót, lapátot!

A csákányt is hozzátok!

 

S csattognak már a fejszék,

a jó szekercék.

És ez a zaj duhaj,

de szépséges zene,

s mintha minden moraj

fölébe zengene,

fenséges himnusz

szavára indulsz,

fényt vet az érc:

mutasd meg, hogy mit érsz!

 

S a fergeteg nem bír velünk,

hiába prüszköl ellenünk,

eső-kezével hadonász,

mint őrült, égi óriás.

Hiába tép, hiába húz,

a szél – borzolt szőrű hiúz –

s bár lábunkra fonja magát

az iszap-kígyó, csak tovább!

Egy csavart megszorítsz,

egy rést betömsz, követ kerítsz,

lódulj innen, te víz!

 

Koromsötétség.

Akár a kétség.

Ritkul a felhők hadsora.

Az eső még szitál,

de lankadt már és tétova.

A folyópart zilált,

mint asszonyok szép hajzata

álmukban, éjszaka.

Ott állunk, munka-szobrok,

tajték patakzik rólunk,

a gát fázósan szortyog,

nem mozdul ki alólunk,

megborzongnak a bokrok.

Füst kóvályog az ég felé

engesztelő áldozatul,

az ég haragja csillapul,

ereje már a tegnapé.

Mi várjuk, hogy a hajnal

sugárzó diadallal

jöjjön – s első jelül magas

céjét kivágja egy kakas.

 

 

A tengerész és a halál, 1960 [20-23.]