Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44372

Marconnay Tibor

 

 

A TAVASZON ÁT

 

A mámor, a halál, a gyötrelem s a hit

utján mentünk mi föl együtt, az Ördöghegyre,

Tavaszi fü virult és havas volt a mesgye.

És fekete hunyort rejtett a rőt csalit.

 

Körül már ragyogott a márciusi reggel.

Sugaras volt az ég meg a makacs vadon.

Szerelmed tündökölt mosolygó ajkadon.

Láttál, a szememmel, és én a te szemeddel.

 

Visegrád fölmeredt, figyeltük a Dunát.

Megvillant Zebegény, fénylett a táj ezüstje.

Túl egy szüz tisztáson, távol tört föl a büszke

Csóványos, havasan tört a tavaszon át.

 

Fakó és barna fák, sürün bár még kopáran

álltak előttünk és zengett a tiszta lég.

Éreztük: mi vagyunk a kezdet és a vég.

Vallottam, hogy te vagy pajzsom és erős váram.

 

Bimbózni láttam már gyönyörű kebledet,

tudtam, hogy mindeddig tilosban tévelyegtem.

Szigoru szeretet fénylett a te szemedben.

Látszott: ez a sugár utunkra elvezet.

 

Igy jutottunk mi föl tavaszi, dús mezőre.

Tüzelt a halmokon a nagy Nap aranya.

Jó voltál vélem, mint egy nővér, egy anya.

Árva életemnek te lettél örök őre.

 

És mikor délután, a bükkök erdején

áttörve, a szelid, barkás lejtőre léptünk,

egyetlen ritmustól lett eleven a léptünk,

s egész alakodon izzott az esti fény.

 

Ittuk a szerelem s a mély alkony borából

a roppant viziót, mely bennem ma is él.

Dunaparton álltunk, egy falu véginél.

Láttuk, hogy összefoly a közel és a távol.

 

Ekkor még lelkemben tajtékosan, kuszán

kavargott a világ, az óriási élet.

A tovasuhanó árnyak közt mentem véled.

Ugy néztél rám, mint ki aggódik és ki szán.

 

Fémesen tündökölt az óriási égbolt.

Közelgett a vonat, amely majd messze visz

a városba... egy kút mélyén csillant a viz.

Jövőt tudtunk, mindazt, ami ma s ami rég volt.

 

Vártunk. A Nap leszállt. Karod volt vállamon.

Néztünk a rézszínű s bibor felhőszegélyre.

Jószagu volt a föld, messze meredtem, mélybe.

És zsongott a mező, a viz, meg a vadon.

 

Nyárfasorunk mögül gyorsan az ég ivére,

csillagokhoz tört föl a boldog telihold.

Ég s föld között szivem a sziveden dobolt.

Kövér rögökre folyt a menny gyönyörü vére.

 

És mind e két tünemény, karod s a komolyan

tekintő két szemed... semmisem volt hiába.

Megszületett e táj kristályos tisztasága.

Ormokat ringatott a páratlan folyam.

 

Csillagok táborát vitte az elem sodra.

Bársonyán, mint a gyöngy, úgy ragyogott a hab.

A világ végire, te legpáratlanabb

néztünk s a vízi és az égi csillagokra.

 

Azóta, ha a város, a távolság s a gyors

idő közénk is áll, szilárdnak látlak: téged

a szenvedélyem vonz, engem a békességed.

Csudálatoscsókú, tisztultvonású, Sors.

 

 

Nyugat, 1939. 8. szám