Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44348

Márai Sándor

 

 

A HERVADÓ VILÁG

 

                          I.

 

Az éj megóvott benned minden csöndet,

két jó szemedből ömlik jó derű,

veled vagyok és minden egyszerű,

két kezed közt a világ csoda csönd lett,

szájamhoz emeled s iszom a csöndet,

hűs, jó tüzét két kis melled felönti,

fagyott fejem őrzi két enyhe vulkán,

idők, világok, hitek múltán

jó hozzád hazajönni.

 

A titkomat nem kérdezed,

magyarázat a két kezed,

ki léteddel a létet magyarázod,

egyszerre hallgatsz és felelsz:

szeretem benned a világot!

 

A hervadást én benned ölelem

hervadó nő, egy világ hervad benned,

a te utad a mi utunk,

te már megálltál, mi futunk,

mosolyogsz napos, halott szemmel,

így nevet az ősz, vak leányok

kacéran, furcsán, súlyosan,

a karod terhesen jár, mint a tenger,

ha felhúzza a hold, egy telt erő

a nappal titkait benned cseréli,

az éj föltükröz benned feketén,

te hulló csillag vagy és múló ember,

isten elsóhajtott lehelete,

hullok veled én

jón, sűrűn, mélyen, lefele.

 

                          II.

 

Kedvetlen nyúlok hozzád a szavakkal.

Kedvetlen mondom: te jó, sok, te kedves,

én sose tudom, e szerelmi kardal

nem tréning-e egy eljövendő vershez?

sose tudom, lüktet-e benne élet,

hit és erő, benne ver-e a vérem?

Vagy hiú, kapkodó kísérlet

emberen, világon, téren?

 

A hívők boldogak, övék a jó rész,

a hallgató növények boldogak,

a kutyák üde csaholása boldog –

a könnyenfecsegők, hülyék, bolondok,

akiknek titkos százarcuk a dolgok

egy maszkja alatt mutatják meg priméren

céltalan királyvíz a gondokat

emberen, világon, téren.

 

                          III.

 

Franz Werfel in tiefster Ehrfurcht!

 

Sétánk zenitje ez a domb.

Állj, ünnepelj, nézz. Zeng a lomb

sárga zenével. A tó lent: könnycsepp

legördült kövér arcán a földnek.

Pörköltek a füvek, hervadt a felhő,

a folyó dünnyög, mint az öreg dajkák:

mi megérkeztünk. Szomjas, fonnyadt ajkát

Felénk nyújtja az ősz, e sminkelt delnő.

 

Feléd nyújtom a szomjamat

te fonnyadt, itatlak belőle,

szüretek tikkadt sűrű csöndje

e perc, érett és hallgatag,

lenn kérdez a világ s felel,

sirat, fütyörész, nevet, jajgat:

némán súgja egy végső értelem

mély válaszát szótlanul: az ajkad.

 

Ez a zenit. Állj, ünnepelj, nézz.

A perc s az ember elpereg,

időtlen egy, mi volt s mi lesz még,

vagyunk: a föld, a víz, emberek,

vagyunk: ez a zenit s betelt

öncélját zengi rét s az erdő,

az alkonyat kristálya csengő

zenét vert és a föld felelt:

vagyunk: élve és halva, egyre

a víz, a fenyők, te meg én,

így szabta meg egy isten kedve

s járunk egy ritmus ütemén –

nyújtózik egymáshoz karunk,

ez a zenit. A kéj. Telj el vele,

ősz összesodort két falevele

egy végtelen szélfúvásban: vagyunk.

 

                          IV.

 

Meg van még minden egyben: te meg én.

Mi átfutottunk sok-sok emberen

míg egyen lettünk: te meg én,

mondd mi ez a titkos megoldás,

egyedül vagyunk, sose volt más

ember a földkerekén.

 

A tagjaid mind kis csodák,

tájak vannak benned és naplementék,

százarcú változás és emlék

a tested, egy szavad, egy szalagod.

Tompán nézzük az idegent,

ki padunk mellett megy, az ostobát:

s tán vállat von, mert orrod nem szabályos.

 

 

Halotti beszéd, 1921 [68-71.]