Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44336

Márai Sándor

 

 

KÁLVÁRIA

 

Nagyon lassan megyek, a kezem a zsebemben

és minden fordulónál tünődve meg-megállok,

végig a földeken bús-füstű rőzse-lángok

acsarkodnak az égre, fázó tavaszi kertben.

A három fagyos szentet didergi erre minden,

a nyírt, fekete fák és a gledicsiák:

s kinek alig egy fillér féltenivalója sincsen,

didergek s félek én is, bús, kóborló diák.

 

A nagy kereszt tövében kalapom elhajintom

s magam is elhajintom a gyönge, puha fűben

(milyen fehéren úsznak… mint nyári lányok… ringón…

a kis… fehér felhők… a nagy… kék légi űrben…)

A hegyek milyen messzik és mily szürkék a rétek

ó, mennyi, mennyi szín, káprázz, szegény szemem,

s köröttem sok halott, akik már ideértek –

én is meghalhatok, mily furcsa, istenem.

 

Játékos órán nékem pedig olyan kevés volt

és nem is mindig szívből, s csak keveset nevettem

s jártam egy lány után, kinek szeme az égbolt

színéhez volt hasonló és neki se kellettem.

Engem soha se kérdtek, nagyon fáj-e a gőgőm

és bizarr kalapom miért húzom szememre,

sose kérdtek, mi az, min néha eltünődöm

és miért ül ki néha két könnycsepp a szemembe?

 

Milyen magamban voltam, de egyedül is éltem,

domb oldalán hevertem egyedül órahosszat,

egy lankás erdőt, kertet vagy vasutat néztem

és ajkaim bús, hosszú verssorokat dadogtak.

A sorompónál álltam, a sínek mentén mentem,

ha várni kellett, vártam, mentem, ha menni kellett,

s csöndeske megvetéssel még enmagam figyeltem

választott életem, hogy íme már milyen lett.

 

És elindultam lassan és ide föl is értem

s közel vagyok az éghez a nagy kereszt tövében,

…követ nem dobhat senki, s mit akartam, elértem,

mert boldog az, ki végre egyedül van szívében.

S nézem az esti várost és szívem meg se dobban,

elindulok most vissza, mert alkonyatra jár

és tovább kutatok a földi nagy titokban,

hogy miért van tilalomfa és miért is van határ?

 

 

Halotti beszéd, 1914 [12-14.]