Makkai Ádám

 

 

ŐSZI NAPHIMNUSZ KRISZTUSHOZ

 

Ápolsz, rejtesz hó-tűzű égi katlan,

hűvös-forró nap-menedéke, felhő!

    Széjjelnyílsz, s a reggeli égen feljő

        Krisztus a Napban.

 

Üdvözlégy, ó fény, te örök teremtő!

Egyformán jókra s gonoszokra tűzöl –

    kardoddal ha árnyakat éjbe űzöl

        s ébred az erdő,

 

mind ránk öntöd zúgva teremtő véred.

Ősz van bár, kik lángpatakodból ittunk,

    ráállunk még egyszer a tettre; izmunk

        megfeszül érted:

 

kőbe vésnők lángod örök szerelmét,

ám a várost sár bitorolja régen –

    fázós gondok ördöge hajt az égen

        s ölti ki nyelvét.

 

Könyvbe írnók, hittel elébed vágyva –

s tesped rajtunk őszi reménytelenség:

    bűnünk súlya mind. Ez a gyáva restség

        önmaga mása.

 

Hirdetnők, hogy jössz, hiszen égre vártunk –

s mégis néma szánkban az Isten-várás.

    Őszbefordult, néma a táj és párás,

        ködbe zihálunk.

 

Ám vígaszként fölfele törnek egyre

büszke fáid: titkuk a bölcs önérzet:

    végük földdé vonzza erős gyökérzet

        téli melegre,

 

s egyre folyton zúg sokezernyi forrás

hegymélyekben, emberi indulatban.

    Bölcsességed ránk mosolyog, kék paplan:

        – „Törpe vagy, óriás!”

 

Ápolj, rejts el, százszínű égi katlan,

hűvös-forró napmenedéke, felhő!

    Ó nyílj meg, s mi látjuk, az égen feljő

        Krisztus a Napban.

 

Zengj vak ének, s mondj könyörögve áment!

Hullunk mind bár, tarka levél az ágon,

    bennünk kél holtunkban az új karácsony

        s gyúl ki az Ádvent,

 

szomjas lelkem vágya ezért csak annyi:

olvasszák meg lángjaid elhűlt testem,

    s átúszván a hegykoszorúzó esten

        Napba zuhanni.

 

 

Jézus és a démonok imája,

Budapest, 1954 [57-58.]