Makai Emil

 

 

SZERELMES ÉJSZAKÁK

 

A meztelen fák rügyeit kicsalva

Künn már az új tavasz fuvalma jár,

Mig én, szivem szerelmét öntve dalba

Didergek itthon, mint a rabmadár.

 

Ki a hibás? A kandalló-e, én-e? –

A tűzbe új faóriást vetek,

Leirom lázasan: szeretni kéne

S reszketve érzem, hogy nem szeretek!

 

Rügyfakadáskor dideregni, fázni

Fiatalon – tudjátok, hogy mi az:

Egy életet könnyelmün elhibázni,

Kergetni álmot, amely nem igaz;

 

Beteg sóvárgás rabja lenni éjjel,

Egykedvü arccal ölni a napot,

S ha lepereg az óra, várni kéjjel

Az áruló, a bünös holnapot.

 

...Az ablak résein szobámba tódul

Olajfaillat, violák szaga...

A szellő szedte fel utravalóul,

Hogy ide vándorolt egy éjszaka.

 

Ugy lopta őt is – mért ne tékozolná?

Felzúg, mintha beszólna: jer velem,

Ha nem követnél, oh mily bamba volnál,

A földön nincs egyéb, csak szerelem!

 

S én, mint a szökevény rab, fázva, félve,

Csak ezt a hivó alkalmat lesem

S kisurranok a márciusi éjbe,

Mely átölel buján, szerelmesen.

 

 

Magyar költők 19. század. 2. [716-717.]