Majthényi Flóra

 

 

VARÁZS

 

Többé nem írok, feltevém már,

Érzés feszítse keblemet bár.

 

És meg is tartám, mit feltettem,

Némán nyugodt a lant mellettem.

 

De a hold ismét búsan feljött,

A virágoknak sóhajt küldött,

 

Ezek részt vettek érzelmében,

S harmatkönny rengett kebeleken;

 

Lepék szárnyukat leereszték,

S mindegyik ágán csendben nyugvék.

 

A csermely játszva kövicsekkel

Zenélé őket álomba el.

 

A fa is szunnyadt, és levele

A madárcsalád házfedele.

 

Ég a földet megcsókolá,

S csillagköpennyel betakará.

 

Reggel felváltá nap a holdat,

Megrázák lepék szárnyaikat,

 

A kis méhecske vígan dongván

Éppen kirepült munka után.

 

A virágok is álmosan még

Tarka fejeket felemelék.

 

A víg madarak felszálltanak,

S a tiszta légben danolának.

 

Minden hangjoknál bús szívembe

Jobban költözött az öröm be.

 

Minden zeng, örvend, s én hallgassak?

A természettel ne vigadjak?

 

Jer ismét, lantom, rég nyugodtál,

Most első dalunk hálaként száll.

 

Köszönöm, Isten, hogy teremtél,

Szívemben most csak az öröm él;

 

Mert a természet most boldogít,

S régi bánatot is meggyógyít.

 

 

Magyar nőköltők [190-191.]