Majtényi Erik
RÉGI UDVAROK
Régi udvarok, oleánderek,
porolóra csimpaszkodó gyerek,
homorúvá koptatott küszöbök,
rongyba bugyolált vezeték csöpög.
Kint tavaszodik már, bent még a fáradt,
megrokkant szélben fehérnemű szárad,
kint háború dúlt és békét kötöttek,
bent a rézcsapok egyhangún csöpögtek.
Odabent senki nem öregszik,
csupán öreg. A hátsó, fonnyadt kertig
elcsoszog még, nem is tudja, miért,
elfelejti, mire odáig ér.
Fojtott krákogás, mosdik valaki,
a teli lavórt most loccsantja ki,
hólyagosan, kéken kúszik a lé
kövek között a lefolyó felé.
Este irigyen lesik a sötét
árnyak az ajtó fényes négyszögét,
borzong a körte, ha utolsót rebben,
mint aki nem hisz újabb reggelekben.
Akit itt sivár magánya kötöz le,
s bugyolálja lusta lármába, csöndbe,
idő múltán már az unalmát félti,
és az utcára vasárnap sem lép ki.
Legszebb versei [53-54.]