Majtényi Erik
ŐSZ KÜSZÖBÉN
… Mert ez még nem az ősz fuvalma,
csordultig nem édes az alma,
a lombokat sem aranyozza
az a kigyúlt, lobogó rozsda.
Ez csak amolyan előjáték,
azt próbálja, mit nem próbált rég
a nap éltette, nap égette
domboldal bágyadt szőlőkertje.
Egy-egy levél perdül a földre,
elnehezült lomb úttörője,
tar földön hánykolódó bója,
az avar szálláscsinálója.
… Ha majd fönn, a szirti magasban
az éles szél rézkürtje harsan,
akkor rázkódnak meg a fák is,
s mint tépett cérnájú kaláris,
sokszínű gyöngyei peregnek
az elszabadult leveleknek,
s megannyi villó tarka réteg
puhán pólyázza be a rétet.
Pihen a föld, hólepte álom
megérdemelt csöndjére vágyón,
hisz minden dolgát elvégezte,
borrá tüzesedhet gerezdje.
Legszebb versei [17-18.]