Majtényi Erik
EMITT A VÖLGY
Emitt a völgy a lábaidnál,
a forrás, melyből sosem ittál,
amott a fehér országútja
s a szikár hegység csapott kúpja.
Így élnek örök szomszédságban
e megszokott, külön világban,
így élnek évszázadok óta,
s ha nem volna az ország útja,
amit az ember keze döngölt,
úgy ráncosodnék itt az ős föld,
oly változatlan egy-alakban,
mint valaha a kőkorszakban.
Állok a hegy alatt, a marton,
és nézem, felmérem kitartón
ezt a nagy, pihentető, áldott
s kihívó mozdulatlanságot.
S érzem, amint itt állok csendben:
e tájjal teljesebbé lettem,
minden ághegynyi rezdülése
itt rezzen tudatomba vésve.
A szemem szinte beleájul,
ő áll és nem vesz tudomásul,
nem szól, nem moccan, meg sem érez,
csak van – s alighanem elég ez.
A végtelen mondat [58.]