Majla Sándor
SZONETTEK TÉLELŐN
I.
Gondoltam, megfogom az ősz nyakát,
int már a tél, a foszló nagykabát.
Bomló kerteken ülnek bűneim,
beszennyezik sosem-volt álmaim.
Becsap, megcsal sok rozsdás barnaság,
utánam kapkod tövis, horgas ág,
ez őszből is a télbe ballagok,
Kimérák űznek, fagyos hajnalok.
S téged ott fent, vagy lent mi vesz körül,
mit hagyhatsz magadra, ránk örökül?
Hová záporoz télbe fúlt nyarunk,
ha egymástól mindent elragadunk?
Kitől loptuk a szerelmet, s végül:
ha kérik majd vissza kinek adjuk?
II.
Zizzen-e még és bánt-e az avar,
ha tavalyi télből fúj a szél,
s mond monotonul, cseveg, beszél,
és enyhe pilléivel betakar?
Úgy hull-e rád nagy pelyhek köpenye,
ahogy Volt – és még Van szerelem
zápora; ölelés üzen-e
remegő, Volt – s még Lehet meleget?
Havak hullnak, elmúlik egyszer ez,
miként zajjá tornyosul a csend.
Mi lehet fenn és mi odalenn –
kérdezzük bölcsen és öregen,
miközben hideggel felfegyverez
a tél, a vén havas történelem.
111 vers a Sóvidékről [103-104.]