Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44251

Majla Sándor

 

 

SZONETTEK TÉLELŐN

 

I.

 

Gondoltam, megfogom az ősz nyakát,

int már a tél, a foszló nagykabát.

Bomló kerteken ülnek bűneim,

beszennyezik sosem-volt álmaim.

 

Becsap, megcsal sok rozsdás barnaság,

utánam kapkod tövis, horgas ág,

ez őszből is a télbe ballagok,

Kimérák űznek, fagyos hajnalok.

 

S téged ott fent, vagy lent mi vesz körül,

mit hagyhatsz magadra, ránk örökül?

Hová záporoz télbe fúlt nyarunk,

 

ha egymástól mindent elragadunk?

Kitől loptuk a szerelmet, s végül:

ha kérik majd vissza kinek adjuk?

 

II.

 

Zizzen-e még és bánt-e az avar,

ha tavalyi télből fúj a szél,

s mond monotonul, cseveg, beszél,

és enyhe pilléivel betakar?

 

Úgy hull-e rád nagy pelyhek köpenye,

ahogy Volt – és még Van szerelem

zápora; ölelés üzen-e

remegő, Volt – s még Lehet meleget?

 

Havak hullnak, elmúlik egyszer ez,

miként zajjá tornyosul a csend.

Mi lehet fenn és mi odalenn –

 

kérdezzük bölcsen és öregen,

miközben hideggel felfegyverez

a tél, a vén havas történelem.

 

 

111 vers a Sóvidékről [103-104.]