Magyari Lajos

 

 

KÖTÉSEK II

 

Az időben – valahol messze mögöttem –

szülő nő sikolt,

a nyomomba szegődnek a hangok.

Futhatnék előlük, bújhatnék előlük,

ne érjenek el jelölő harangok.

Futhatnék, bújhatnék,

de a rohanás, az is csak lelassul;

érzem: minden mozdulással inkább

testem részévé lesz e vassúly.

A szívem táján villog és

szólal, megcsendül agyamban,

hozzábékül a sejtjeimhez,

akárha éppen így akartam.

Lélegzik bennem és általa

megszólítanak az élők és a tárgyak,

látok vele és vele hallom

üzenetét a néma vágynak.

Valami titkos, furcsa anatómia

rendeléseképpen

bolyong bennem, sajog,

már részem egészen.

Átültethetetlen,

pótolhatatlan,

kimetszhetetlen szervem…

Anyanyelvem.

 

 

Tűzkör [47.]