Magyari Lajos
KÖTÉSEK II
Az időben – valahol messze mögöttem –
szülő nő sikolt,
a nyomomba szegődnek a hangok.
Futhatnék előlük, bújhatnék előlük,
ne érjenek el jelölő harangok.
Futhatnék, bújhatnék,
de a rohanás, az is csak lelassul;
érzem: minden mozdulással inkább
testem részévé lesz e vassúly.
A szívem táján villog és
szólal, megcsendül agyamban,
hozzábékül a sejtjeimhez,
akárha éppen így akartam.
Lélegzik bennem és általa
megszólítanak az élők és a tárgyak,
látok vele és vele hallom
üzenetét a néma vágynak.
Valami titkos, furcsa anatómia
rendeléseképpen
bolyong bennem, sajog,
már részem egészen.
Átültethetetlen,
pótolhatatlan,
kimetszhetetlen szervem…
Anyanyelvem.
Tűzkör [47.]