Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44242

Magyari Lajos

 

 

DAL

 

A felhők itt nyugatra járnak,

a felhők itt keletre szállnak,

madaraink délre húznak,

viharaink északra zúgnak.

 

A felhőt szelek kergetik.

A vihart törvények vezetik.

Ösztönére hallgat a madár,

hová ösztöne űzi, arra jár.

 

De az ember itt marad,

hol szánt, vet, vasat önt, arat.

E talpalatnyi föld jogunk.

Hát maradunk.

Mi maradunk.

 

Az idő száll, futnak évszakok,

a vén bolygó közönnyel forog,

millió év és nincs változás,

más nemzedék jön és újra más.

 

Épültek várak s templomok,

romban már régvolt otthonok,

de lelkünkben itt a folytatás:

csak ez a föld kell, soha más.

 

Mert az ember itt marad,

az ember, az ember megmarad,

hol szánt, vet, s talán majd arat.

E talpalatnyi föld jogunk.

Hát maradunk.

Mi maradunk.

 

Nyárra ősz hull és őszre tél,

az ember messze néz, s remél,

nézi a felhőt, a madarat,

és befödi arcát az alkonyat.

 

 

Hazahív a hűség [427-428.]