Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44238

Magyari Lajos

 

 

NÉZ ISTEN MINKET…

 

Néz Isten minket, már szomorún, tehetetlenül,

néz sziklákká tornyosult gondjai mögül:

„Nem alkothattalak én tökéletesnek,

hiszen csak tettelek volna gépezetnek.

De hogy fájdalmaid most sírnak-élesednek,

tán megtanulsz végre örülni örömnek,

s bírául fogadsz el, bírádul, öröknek.

Iszonyú gőgöd majd megcsillapul, elül,

s parancsim hinni is fogod – rendületlenül.”

 

*

 

Nézz rá, Uram, a hegyeidre, zöldhajú erdeidre,

tenvéred hordó sok ezüstös ereidre,

ezernyi folyódra, megannyi folyamodra,

s ne tedd, ne hagyd, hogy sodra-habja

hűs hű italát, életet hömpölygető nedve

színét véres tajték és vérvörös hab belepje,

akár erdőid s mezőid a szörnyű rozsda:

kalászod, füved emberek teste-roncsa.

 

*

 

Nézz be, Uram, mi rejtelmes lelkeinkbe,

csurrants csöppnyi fényt mi szív-kelyheinkbe,

s mi ott most szörnyű sötétben rejtve rejlik,

tán a béke-szivárvány szép ívére kisejlik,

s parancsod, intelmed lészen teljesülve:

ember ember ellen immár sohse gyűlne,

köztünk inkább a béke zenéje zendülne…

 

 

Isten kezében, 1991 júliusa [393.]