Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44237

Magyari Lajos

 

 

ÚJMAGYAR MÁRIA-SIRALOM

 

„Valék siralom-tudatlan.

Siralomtól süppedek,

Bútól aszok, epedek.”

 

     Istenünk, ha e földre letekintesz,

     hová elküldted egyszülött fiad,

     hogy üzenje meg végtelen kegyelmed,

     most látva lássad, hogy miként vigad

     újra az álság: hadai gyűlnek,

     kufárok verik föl a templomod,

     a jók között gonoszok elvegyülnek,

     Törvényed ellen készülnek torok.

 

     Istenünk, félünk, lehullott mirólunk

     kegyelmed leple, fogytán balzsamod,

     fölfohászkodván Tehozzád, hogyha szólunk,

     rút szégyen-bélyeg hajt le homlokot:

     esendők vagyunk mi, keresztre szemeltek,

     gyávák is vagyunk, búvók, bűnösök,

     de belénk elplántált igéid emeltek

     kígyó-kételyek s nagy félelmek között

     fényes Arcodba nézni, mi maga: Igazság

     – minékünk vigasz,

     és utolsó vigasság.

 

„Szemem könnytől árad,

Én keblem bútól fárad.

Te véred hullása

Én keblem alélása.

Világ világa

Virágnak virága!

Keservesen kínzatol,

Vas szegekkel veretel.”

 

     Istenünk, ha már rendeled keresztünk,

     szigor-szerelemmel gyermekké fogadsz,

     s mi parancsod-cselekvő gyermekeddé lettünk,

     miért szívünk kiált, nékünk add meg azt:

     én-vétkünk Golgotáját hogyha járjuk,

     a végső percig add meg a vigaszt,

     hogy nem hasztalan gyötrődtünk e földön,

     kínunk s gondunkból támadhat malaszt,

     béke s termékeny nappalok Napja följön

     az imádott föld fölé,

     és beragyogja azt.

 

     Készülünk szívünk Hozzád fölemelni,

     távoztassék el tőlünk bűn s harag,

     de add, hogy némán ne kelljen visszanyelni

     soha az Igazságodat.

 

     Add, hogy kereszten is, gúnykacaj között,

     a szöggel szögezők cirkusz-zsivajában,

     arcunkat nem felejtő vásznakba törölve,

     ne rendüljünk meg az Ember igazában.

 

*

 

„Ó, nekem, én fiam,

Édes, mint méz!

Szegényül szépséged,

Véred ürül vízként.”

 

     Bizony ároklik igazoknak vére,

     osztják már a töviskoronát,

     öltözködnek a kínok köntösébe,

     kik menetelnek e tűztánc-koron át.

 

     Útjuk, az út: a keresztek útja,

     latrok között a megváltás felé,

     s bár feszület súlya sújtva sújtja,

     nincs választás: csak föl, és fölfelé…

 

     Új s új Golgotákon, föl, tiszta magosba.

     Álság s gonoszság körül, ha kitetszik,

     vaj nem húny-e ki Szövetség csipkebokra,

     s mondhatjuk-é, hogy: „Et resurrexit!”

 

*

 

„Végy, halál, engemet,

Egyetlenem éljen,

Maradjon uracskám,

Kit világ féljen!”

 

     Mert hiszem, hogy nincs Halál,

     csak testnek Végbe-gyötretése,

     vágy s gondolat majd visszatalál,

     hol született s köti bére…

     Igévé testesül a szenvedés

     és lesz örökre pusztíthatatlan,

     leng föld s vizek fölött,

     jelenvaló lesz minden gondolatban.

     Isten s parancs így költözik

     az elmúlandókból a születőkbe

     étekké s itallá öltözik,

     hogy vándorolhasson mindörökre:

     ózon lesz és erdősuttogás,

     titkos uruság a vert sebekre,

     ha új nemzedék jön s újra más,

     loppal lopja át magát mindezekbe.

     Lesz vérehullató bíbor fecskefű,

     lesz szelektől kergetett katáng,

     lesz harangvirág és gyönyörű,

     Napra kacagó cicka-láng.

 

     Hegyekké s forrássá változik,

     hersegő füvekké lényegül,

     villámcsapássá, tűzzé kárhozik,

     és áldott esőkké csendesül.

     Embernek fia, ki szenvedett,

     önmagát hagyja örökül.

 

*

 

„Kegyelmezzetek fiamnak,

Ne legyen kegyelem magamnak,

Avagy halál kínjával,

Anyát édes fiával

Egyetemben öljétek!”

 

     Múltán a kínnak, fájdalomnak,

     teltén három súlyos gyásznapoknak,

     hiában, hogy sziklával elfödözve,

     ki lemosott vértől Anya könnye,

     ki megörökült a Veronika-vásznon,

     hogy világ lássa, s világra lásson,

     vonhatják keresztre, kínpadokra:

     föltámad mégis harmadnapra.

 

     Föltámad mégis harmadnapra!

 

 

Isten kezében, 1300-1990 [387-390.]