Magyari Lajos

 

 

SZABADSÁG-ÓDA

 

Mondd, érzed-é ízét a szónak,

sós szelek vallomását minden vizekről

parton a férfi, parton az asszony,

hullám fölött lobog, úszik a szél,

kenyérnek illatát, füvek illatát

tüzek illatát hordja a szél.

 

Mondd, a csengését érzed-é a szónak,

sirály sikolt feszülő szárnnyal,

villámlik pompás alakján a fény,

telt ég remeg meg, rezzen boldogan,

üllő pendül, csillagot vajudva

s acél lobétol felette.

A fényét, mondd, érzed-é a szónak,

királytölgy öleli át a fél eget,

kiáltó madár surrog szárnyhulltáig,

nap s napimádó teste csókolja egymást,

ércek ragyognak sosem volt, hófehér izzás

milliárd fokán.

 

De értelmét, mondd, érted-é a szónak,

a beszédes időbe bomlott szerelmet –

kikiálthatatlan mozdulatát

ég s föld között,

belőlünk indul s végtelen.

 

Ízét, csengését, lángját, fényét,

értelmét, mondd, érted-é a szónak?

Az új teremtés első napjának csodája,

feléledt földnél, kőnél, fémnél,

becsesebb, mert

éheznéd kenyered helyett, szomjaznád

jó vized helyett, álmodnád szerelmed

helyett,

izzítanád tiszta lázaid helyett

vízeidért, kenyeredért,

lázaidért, szerelmedért…

 

Ó, nőjj fel szívünkben, sudár

Szabadság!

 

 

Koszorú

[108-109.]