Magyari Lajos

 

 

JÚLIUS

 

1

 

Fizetség a földrepesztő nagy

hevekért –

már nem zuhog, nem hull –

suhogva szakad a zápor,

a szomjú föld gégeszakadva

issza az áhított italt.

Fákra, füvekre rábukik a szél,

ajazza, töri az ágat –

zizegve sikoltanak a kalászok

– görög tragédiák hatalmas kórusa –

jajdulva várják a sorsot.

A zöld élet fejét reszketve lesúnyta.

 

Mint elejtett tányér elreped

az ég

az első villám nyomán:

szálfák kibomló lomb-kontyába

fénylő csatokat tűznek a felhők.

Ázott kaszások szemberohannak

a nagyidővel –

ingük alatt borzol a félelem:

nehogy villámot vonzzon

pengéjük vasa

(oda azért egy se hagyná).

 

2

 

Roppant üvegharangot láthatatlan

spongya törli

Megrázzák kóficuk a kukoricák

 

3

 

Ilyenkor nagy nyári esők után

sercenve pattan szét az ég,

mint csodálkozó kisleány-szemek

úgy kitágul és benne ég

az érlelés, a megnyugvó öröm,

hogy zamat gyűl már

a gyümölcsökön.

 

Végtelen erők moccannak a földben,

zizzentik a napszínű kalászt,

olyan a föld most, mint az ember,

aki megkóstolta az alkotást,

részeg örömben legszebb lényegét

fába, fémbe, szavakba osztja szét.

 

 

Hétarcú ballada, 1969 [65-66.]