Maghy Zoltán

 

 

SZOMORÚ TÉLI DÉLUTÁN

 

A tájon leng a megszépítő Béke:

Minden oly tiszta, derűs, hallgatag.

Vörös-pufókon ráborul a nap

A horizontok hajló peremére

 

És kilobbanó, vért hulló sugára

Az égre fröccsen, nyugtot nem talál;

Bezúdul szobám nyájas ablakán

S beleolvad a langyos félhomályba.

 

És vigasztal, mint egy simító tenyér: –

Ó jajj, mert bennem most minden hófehér,

Kishitűn, gyáván sárba olvad át.

 

És keresztül e megbékélt kínon

Egyedül csak én, egyedül én sírom

Prométheusnak szörnyű bánatát.

 

 

Az Alföld porában, 1925 [29.]