Lukács László

 

 

SZABADULÁS-VÁRÁS

 

Hálót vet a rács a diófára,

nem látok ki, csak ily hálós tájra.

Mikor múlik szememről a hályog,

s látok újra hálótalan tájat?

 

Kenderből sodrom a pillanatot,

orsóra csavarom fel a napot,

fonál hosszán pörgetem az időt,

rokkával, e lágyan zúgva telőt.

 

Hűs hajnalban feldobom a napot,

dél lesz, mire fényesen fennakad,

pányván húzom – ahogy vörösödik.

Megszakadok, s rám szakad a sötét.

 

Fordul a nap, rója sötét körét.

Jár fölöttem, mint a malomkerék.

Hétté nyúlik, olvad hónapokká,

felhőknek sóhajtott sóhajokká…

 

 

Leejtett furulya, 1940 [112.]