Fekete Vince

Nem engedni el a fohászt

Azt hittem, hogy végképp ott maradok. Ott, ahol
tulajdonképpen addig is éltem. Valami azt súgta:
talán. Valami azt súgta: mégsem. Lehet csak a
félelem volt. A félelem, hogy nincsen más.
Az udvar, a kert, a falu, a falvak, a környező hegyek,
erdők, s felül egy zsebkendőnyi szürke égdarab.

Naplemente, az alkonyatnak a fákra mázolt színei ,
mikor az épületek fala sárgás lesz, az udvar porondja
pedig megbarnul. S az ég már, azt hiszed, nem lesz
soha többé csillagos. Aztán a telehold vörösen bújik
ki a dombok mögül. Lázas szemhéjak, fénylő paplanok,
apró házak tetői, fellegek, éjszakák. Nappalok.

Róttam az utcákat, az anyaölnyi
dombocska hajlatában fölfelé kapaszkodó
keskeny utcácskákat. Jártam a behajló fák
között, ahol a lehelettel érinteni lehet az almákat,
majd a havat, s aztán a rügyeket s a virágszirmokat.
Este aztán, sötétedés után az udvar kopott járdalapjain
végig, és vissza, és megint és megint és megint.
Kezem nem engedte el a fohászt. Mint egyetlen
szálon, az utolsón, lebegve jártam.