Pontosan: tovább nyújtózkodik, mint a takarója ér. Csakhogy ez a takaró nem egyforma az egyes szereplőknél: a cégeknél a hitel maga a működésük egyik kulcsa és a hatékony működés mozgatórugója. A magánszemélynél az előrehozott vásárlás formája: de a magánszemély nem termel nyereséget, mint egy cég, nem az a dolga. Az állam ideális esetben azokra a feladataira vesz fel hitelt, amelyek a gazdaság szempontjából fontosak és hosszabb távon az adóbevételek növekedését biztosítják: tipikusan ilyenek az infrastrukturális beruházások, amelyeket a versenyszféra annak alacsony vagy túl hosszú időtávú közvetlen megtérülése miatt soha nem fog elvállalni - egy cég nem Róbert bácsi, hogy szétossza a vagyonát a szegények között és nem mesebeli lovag, aki páárbajra hívja ki Állam bácsit: én juszt is megépítem helyetted ezt az utat - ha megépíti, annyi pénzt kér a használatáért, amennyiből nyeresége is képződik, de akkor csak az fogja használni, aki neki fizet. 

Minthogy azonban az államot politikusok irányítják kormány és parlament fedőnév alatt, ők meg szeretik megtartani az állásukat és nagyon nem szeretik, ha a nép elégedetlen velük (némelyek tán szeretnek többet is keresni, mint a fizetésük), ezért egy állam sem tartja be a fenti szabályt. Nagyon szeretnek osztogatni, magyarán az államot beleráncigálni olyan dolgokba, amelyhez semmi köze sincs és nem az a feladata. Ebből lesz aztán a kormányzati adósságnak (ez nem azonos az államadóssággal: abban mindenki adóssága benne van, a cégeké, az intézményeké és a magánszemélyeké is) az a része, amely értelmetlen dolgokra megy el, amelyek nem attól értelmetlenek, mert nekünk nem tetszik, hanem attól, hogy soha a büdös életben nem fognak plusz adóbevételeket hozni, azaz ki fogja kifizetni, na ki? Hát az adófizetők, konkrétan a magánemberek. Akik - és ez különösen igaz a legfejlettebb jóléti társadalmakra - maguk is túlfogyasztanak: mert olyan jellegű árukat és szolgáltatásokat vesznek igénybe, ráadásuk jelentős részüket hitelből, amelyekre nem csupán nincs szükségük, de kifejezetten károsak is számukra. 

Az államhoz hasonlóan működnek az intézmények is (azaz a közszféra), külön büszkeség nekünk, magyaroknak, hogy erre a kifejezést egy magyar közgazdász vezette be a köztudatba, ez az alaptalan kolléga által említett puha költségvetési korlát - egy cég ellen bármikor lehet csőd-, majd felszámolási eljárást indítani, mert ez csak a tulajokat zavarja, egy iskolát, önkormányzatot, rendőrőrsöt sokkal nehezebb (sok esetben lehetetlen) felszámolni azért, mert a meggondolatlan gazdálkodása miatt pénzügyileg csődbe került. A polgármestert ugyan fel lehet pofozni a főtéren, de ez nem oldja meg a csődhelyzetet, amiből rendszerint az intézmény tulajdonosa, önkormányzatok esetében meg az állam húzza ki a delikvens jogi szervet a kakiból, azaz ezen szervezetek költségvetési korlátja sokszor gumiból van, nem a gazdasági szabályok és következmények szerint működnek.

Az imént említettem a cégeket, amelyek költségvetési korlátja kemény: azok is folyton a biztonság és a profit Szküllája és Kharübdisze között evickélnek: minél nagyobb a rizikó, annál nagyobb a profit, de annyiva kisebb is a valószínűsége. Tehát ők is nyernek és veszítenek, a többségük meg sem éli az öt évet sehol a világon (ezért elsődleges szempont a növekedés: minél nagyobb vagy, annál több az esélyed a túlélésre, nem véletlen a kis hal vs nagy hal hasonlat). Ez persze csak a versenypiacra érvényes: az állami/intézményi piacon (vagy ilyen tulajdonban) működő cégek már nem így viselkednek, hanem úgy, mint az intézmények - ez is így van a világon mindenütt, ezt Galbraith amerikai közgazdász már ötven éve észrevette az amerikai példán. Na, ez annak a sokat emlegetett korrupciónak a melegágya, amelyből a magánemberek többsége azt a következtést vonja le, hogy a cégek lopnak, csalnak, hazudnak, holott ez csak a versenypiacon kívül tevékenykedő cégekre igaz. A többiek a versenypiacon nyírják egymást kíméletlenül, kegyetlenül és a szabályoknak megfelelően (ezek nem a magánember magasztos erkölcsi normái, viszont nagyon is konkrétak), de ebből a magánembernek (fogyasztónak) azért több haszna van, mint a korrupcióból, amiből egyáltalán nincs. 

Misát kimentettük a szemetes fogságából, miután eljátszottuk a Répa című orosz mesét élőben (lásd még: Micimackó kiszabadulása Nyuszi barlangjából), azóta a fején ragtapaszokkal ül az ülésében, mint egy elfáradt kisméretű néger hirdetőszlop. Szétvágni lemezollóval nem lehetett (mármint a szemetest, Misa szétvágása olyan 12 óra múlva következik majd, anyja ígérete szerint, aki a kézitáskájában méretes szülői pofonokkal várja két pajkos gyermekét), mivel Isztambulban ugyanolyan acélból készülnek, mint Izraelben meg az amcsi repterek többségén, hogy ha valaki kedves emlékként egy bombát hlyez el bennük, ne legyen körülöttük százötven halott.