WELT ONLINE
Warum eigentlich nicht von der Leyen?
Stand: 04.07.2019
Von Thomas Schmid
Die neue europäische Führungsequipe kam höchst holperig zustande. Doch es ist voreilig, Ursula von der Leyen die Qualifikation für das Amt der Kommissionschefin abzusprechen. Denn für die CDU-Politikerin spricht einiges.
Amúgy miért is nem Leyen?
2019. július 4. 20:01
Szerző Thomas Schmid
A jelölése meglepetés volt: Ursula von der Leyen
Foto: AP / Markus Schreiber
Az új európai vezetői csapat nagyon körülményesen jött létre. Korai azonban tagadni Ursula von der Leyennek a bizottsági elnök posztjára való alkalmasságát. Mert jónéhány érv szól a CDU-s politikus javára.
Az Európai Bizottság első - és mindeddig az egyetlen német - elnöke, aki, bár a CDU-hoz tartozott, európai forradalmár volt. Amikor Walter Hallstein 1958-ban hivatalba lépett, egy évvel a Római Szerződés aláírását követően, világos célt tartott szem előtt. Olyan bizottságot akart, amely nem a nemzetállamok nevében jár el, hanem attól függetlenül. Ahogy a sokatmondó kifejezést nevezték, azt az európai kormány "csírasej"-jének szánták.
Hallstein szándéka kudarcba fulladt az akkori körülmények miatt, különösen a de Gaulle francia elnök ellenállása miatt. De kitartott a víziójával, amit akkor már többen elfogadtak. Amint elhagyta a Bizottság elnöki tisztségét, közzétette a "A befejezetlen szövetségi állam" programcímmel a politikai alaptételeit. Az Európai Közösségnek ezért olyan állammá kell válnia, amelyet egy olyan kormány vezet, amely túlmutat az egyes nemzetállamokon.
Most ez a második alkalom az európai integráció történetében, hogy egy német politikus lesz a bizottsági elnök, az Európai Egyesült Államok jövőképe már hosszú múltra tekint vissza. Jürgen Habermas-on és nem túl sok követőjén kívül már alig valaki hiszi, hogy megvalósítható és kívánatos lenne az Európai Uniót államnak vagy köztársaságnak átalakítani.
Hiányzik ahhoz a legalább félig-meddig homogén államalkotó nép, egyszerűen hiányzik az akarat. És bárki, aki úgy tesz, mintha figyelmen kívül hagyná azt a tényt, hogy EU-ellenességgel pompásan lehet politizálni Európában, tudja, hogy Európa egységének „beteljesülési” kísérlete valójában gyengíti az európai egységet. Természetesen ez nem akadályozza meg, hogy sokan, akiknek az EU a [pénzkereseti] foglalkozást jelenti, folytatják a tökéletesítés veszélyes útját.
Felháborodott kritika fogadta a Tanács döntését, hogy egy olyan nőt jelöltek ki a Bizottság elnöki posztjára, aki nem volt "Spitzenkandidat". Ez most már az EU hírhedt „demokrácia hiányának” nevezik. Ez durva badarság. Ugyan az Európai Parlament jól tette, hogy egyre több hatalmat szerezzen az évtizedek során. Jogosan tört utat magának, hogy valódi parlamentté, valódi európai parlamentté váljon.
De mivel belátható időn belül nem lesz európai államalkotó nép, korlátoznia kell magát:
Parlament, Tanács és Bizottság: Csak ebben a szokatlan háromszögben van esélye az EU-nak. Ennek a három intézménynek egyensúlyban kell lenni egymással, senki sem jogosult felemelkedni a többiek felett, és bizonyos értelemben szuverénnek nyilváníthatja magát. Ez a törékeny szerkezet történelmileg egyedülálló. És pontosan az igazolja az EU történetileg egyedülálló szerkezetét, hogy állami elemeket tartalmaz, de (még hosszú ideig) nem lehet állam.
Egyetlen szerződés sem írja elő, hogy csak az Európai Parlamentben képviselt párt "Spitzenkandidat"-ja lehet a Bizottság elnöke. Az a tény, hogy Jean-Claude Juncker ezen a módon került a posztjára öt évvel ezelőtt, kizárólag az ő és Martin Schulz hatalmi törekvésének köszönhető. Hogy a "Spitzenkandidat" a legjobb jelölt: ez egy könnyen felismerhető fikció.
Egyetlen kereszténydemokrata szavazó sem választotta az Európai Néppártot (EPP-t) Finnországban, Spanyolországban, Görögországban, Lengyelországban, Észtországban és még a szomszédos Ausztriában sem azért, hogy Manfred Weber legyen a Bizottság elnöke. Ezt csupán számos bajor és néhány egyéb német választópolgár tette. Hasonlóképpen, a szociáldemokrácia portugál vagy svéd választópolgára sem azért szavazott, hogy előkészítse Frans Timmermans számára a Bizottság elnökévé választását. Ez nem is lehet másként.
Az Európai Parlamentben képviselt, sokrétű „pártcsaládok” rendkívül sokszínű agglomerációk. Sokminden nem passzol össze. Németországban az Európai Néppárt (EPP) a CDU formájában szinte már szocialdemokrata, Franciaországban apró és nagyon konzervatív, Magyarországon a jobb-populista és bevándorlóellenes, és az olasz néppárti képviselőknek annyi köze van a régi kereszténydemokrata párthoz, mint Berlusconinak a pápához. És ez vonatkozik a többi csoportra is, amely a szerencsétlen-nagyzoló "pártcsalád" megnevezést hordozza.
A Német Szövetségi Köztársaságra vonatkoztatva ez azt jelentené, hogy a CDU-nak nevezett párt csak a tartományok CSU-stílusú párocskáinak laza egyesülése lenne, mindegyik a maga sajátos, konok önzésével. Az Európai Parlament ebből a töredezettségéből adódóan, amely az utóbbi választás eredményeképpen még súlyosabbá vált, nyilvánvaló, hogy itt szó sincs európai népakaratról. Ha az európai közösség jövőjét erre az Európai Parlamentre bíznánk, ez megbénítaná végleg az EU-t, talán még el is pusztítaná.
Az uniós parlamenti képviselők ezt épp most bizonyították be: képtelenek voltak a sajátmaguk alkotta szabályoknak megfelelni, nem tudtak megállapodni a Bizottsági elnök személyében. Ezért kellett a tanácsnak alternatívát keresnie. És akkor váltak láthatóvá a konfliktusok frontvonalai, amelyek ma az EU-t gátolják és megbénítják.
Von der Leyen kampányol Strasbourgban és Brüsszelben
Miután jelölték az Európai Bizottság új elnökévé, von der Leyen szövetségi védelmi miniszter kampányolni kezdett Strasbourgban és Brüsszelben. Az EPP frakcióvezetője: Manfred Weber támogatására is szüksége van.
A négy visegrádi állam dühöngött Frans Timmermans ellen, mert az többször számonkérte a jogállamiságot Lengyelországtól és Magyarországtól. Az acsarkodás elvakította őket, így figyelmen kívül hagyták, hogy egy olyan jelöltet adályoznak meg, aki a Bizottság elnökhelyetteseként teljes mértékben összhangban állt velük a túl szigorú EU szabályozások enyhítése érdekében, és már több sikerrel is büszkélkedhet. Amikor Timmermans jelöltként kiesett, nem maradt más lehetőség, mint a keresés kiterjesztése a "Spitzenkandidat"-jelölteken kívülre.
Korai lenne tagadni Ursula von der Leyen alkalmasságát. Nyilvánvalóan az ő látszólagos arisztokrata-kisasszony stílusával és az arcába vésett elégedettségével, úgy tűnik, hogy a „Hoppá, most én jövök, Európa!”-felkiáltással lesz az egyre jöbban összenövő EU arca.
És valóban, jóval hosszabb idő óta, mint mások, tartotta szem előtt az európai Egyesült Államokat. A javára szóljon, hogy jó érzékkel kezeli az EU ellentmondásos sokféleségét, az általánosító szabályozással szembeszálló európai mentalitást. Megértette, hogy az EU-nak meg kell tanulnia, hogy visszfogja magát. Tehát koncentráljon a fontosra. Arra, ami már közösen megvalósítható.
Von der Leyen flexibilitása hasznos lesz
Habár régóta szem előtt tartotta az európai hadsereg létrehozását, a gyakorlatban a védelmi együttműködés egyre sűrűbb hálózatának létrehozására korlátozódott a tevékenysége. A flexibilitása segíteni fog neki. És hogy a kulcsfontosságú politikai és értékproblémákban következetes, hajlíthatatlan, azt azok fogják leginkább megtapasztalni, akik annyira lelkesen egyengették az utját: a közép-kelet-európai államok.
Az új európai vezetői csapat nagyon döcögve jött létre. Egy sajnálatos dilemma vált láthatóvá: azé a hatalom, aki blokkol - mint Macron vagy Orbán. És nem az, aki kezdettől fogva kompromisszumokat tesz. A nagyobb államnak eleve van hatalma, ami arra ösztönzi a kis államokat, hogy csatlakozzanak egy blokkoló szövetséghez. Azé a hatalom, aki megakadályoz, nem azé, aki engedélyez.
Itt van a konstrukciós hiba, amelyet hamarosan ki kell javítani. Ez azt is jelenti, hogy a három intézmény közötti interakciót simábbá kell tenni. Nem a nemzeti szuverenitás győzelme oldja meg az EU szövevényes problémáit. A megoldás inkább a Tanács, a Parlament és a Bizottság közötti egyensúlyban rejlik. Mindháromnak fékeznie kell az önhittség, a nagyképûség, az arrogancia felé irányuló hajlandóságát. Ebben a fegyelemben rejlik az Európai Unió ereje és hatalma.
