Szabó T. Anna

(1972)

Az ég zsoltára

Perelj, uram, perlőimmel? 
Felelj, Uram, felhőiddel. 
Mondd, hogy rend van a világban, 
felejtsem, amiket láttam. 
  
Nehéz lenni, tudod, Uram? 
Szívünk-szemünk úgy tele van 
fájdalommal, szenvedéssel, 
amit nem érünk fel ésszel. 
  
Körülöttünk annyi zaj van. 
A testtel is csak a baj van. 
A lélek meg – szent a lélek, 
de nem éli a szentséget. 
  
Kő a szívünk, fáradt, nehéz, 
szemünk csak a képekre néz, 
tükrök közé vagyunk zárva, 
nem látunk ki a világra. 
  
Itt lent perbe vagyunk fogva, 
perlőnk fölénk magasodna, 
túlkiabál, elküld haza, 
hiába, hogy nincs igaza. 
  
Perelj, Uram… – Nem, ne perelj. 
Inkább csak felhőket terelj: 
a változó világ képét – 
ezzel hozd fölénk a békét. 
  
Felelj, uram, felhőiddel, 
vértezz fel a kellő hittel, 
hogy törvényed ne feledjük, 
eged alatt legyünk együtt, 
  
tanuljunk világot látni, 
indulatainkkal bánni, 
nem bújkálni, mint a gyermek, 
viselni a közös terhet, 
  
éljük át a mások részét, 
legyen bennünk újra részvét, 
legyen bennünk hit, alázat. 
Égből építs nekünk házat.