Erről beszélek.

 

Ha nincs szándék (azaz döntés), akkor nem lesz kapacitás, mert nem fizetik ki.

Ha van döntés, akkor pár év alatt lesz szakember.

Nem bányászból, nem is feltétlen autóipari mérnökből (bár a menetdinamika,  a rugózás, a futómű azért nem annyira más szakma, de még a fémek hőelvezetését méretező szakemberre is lesz szükség),

hanem lesznek új emberek, akik azt az ipart választják.

Úgy, ahogy Hertz/Popov/Marconi munkái után lettek távírászok, rádiós szakemberek és az adótornyok statikusai is.

 

Csakhogy az én értelmezésemben advo sem és senki más sem igazán kapacitáshiányról beszélt, hanem oda csoportosított pénzről (aminek nyilván vannak méréstechnikai, módszertani gondjai, akkor is, ha közülünk itt valaki is mérné).

Az hogy egyik dologra ennyit, másikra amannyit költenek (az űrzsidó gyíkemberek, tőkések, meg a kommunista ötéves terv), az tág határok között egy DÖNTÉS kérdése.

Viszont: a döntés után meg nem azonnal érzed a hatást.

És hát vannak objektív korlátok (hülye példa: dönthetsz elsőfajú örökmozgó fejlesztése mellett is)

 

Te meg egy informatikus-manageri élményvilágképet adsz elő, hogy "mindent lehet, csak akarni kell".

Ennek a képnek bizonyos következtetései szerfölött hasonlóak az igazsághoz (amit mi, többiek mondunk :) ), de az egész hozzáállásban van egy pimaszság és bosszantó naivitás.